Tudtommal parlagi parasztról nem tud a tudomány, ez a szóösszetétel talán a nyelvünkben is ezúttal fordul elő először, parlagi tyúkról viszont már a legtöbb háziasszony hallott, tud, igaz ugyan, hogy a házi szárnyasnak az a fajtája eltűnőben van, mert a világszerte bővülő csirkefarmok kiszorítják úgy a forgalomból, mint a vasárnapi tyúkhúslevesekből.
Mi lehet hát a célunk a címbe foglalttal, valamivel, ami nincs?
Nem szükséges túl messzire vennünk a magyarázatért.
Van, ugye, a parlag, mint olyan és akad még itt ezen a tájon paraszt is. Ezen utóbbi kifejezést felsőbb körökben pejoratív értelemben alkalmazzák olyanokra, akik például viselkedésükben hagynak maguk után némi kifogásolni valót, s ennek következtében akár parlagiaknak is nevezhetők. Ilyetén való megközelítéssel a két fogalom nem is áll túl távol egymástól. Netán azonos tőből származhatnak?
De ne rugaszkodjunk el olyannyira!
Nemrég a jelenlegi kormányunk főembere egy rövid körutat tett idehaza. Azért hangsúlyozzuk, hogy idehaza, mert mostanság mindegyikük külföldi országokban tesz hosszabb, rövidebb körutakat, s nem csupán Európában. Mintha Brüsszelben vagy Rigában több elintéznivalójuk akadna, mint idehaza. Épp akkor, amikor honunkban szemmel láthatóan tornyosodnak és bonyolódnak a problémák. A korrupció megfékezésének nehézségei, a tejbotrány, s nem utolsósorban a polgárok biztonságérzetének elhúzódó folyamata. Talán a növekvő munkanélküliség és a szintén növekvő árak se hatnak megnyugtató módon az érintettekre.
S mit látott, tapasztalt a gépkocsi ablakából a hazai körútján kocsikázó kormányfőnk? Parlagon hagyott, fölszántatlan, bevetetlen parcellákat. Ez igencsak meglepte. Természetesen nem kellemes meglepetés volt számára, hanem csaknem kínos. Szóvá is tette a legelső adódó alkalommal.
Hol vannak a parasztok, az úgynevezett földművesek, akik parlagon hagyják a réteket, a szántókat, a legelőket?
Kiderült, hogy ilyen paraszt nincs, nem létezik.
Nincs parlagi paraszt.
Mert amíg a paraszt mozogni tud, nem hagyja a földjét fölszántatlanul, bevetetlenül, nem hagyja, hogy a termése tönkremenjen, kárba vesszen. Betakarítja. Ilyen a saját barázdájából élő ember. Ha nem ilyen volna, fölkopna az álla. Még nyilvánvaló, előrelátható ráfizetéssel is szánt, túrja a földet.
Nem volna szabad azonban elfelejtenünk, hogy voltak idők, amikor a parasztot elűzték a verejtékkel áztatott barázdájából, vagy elcsábította a könnyebb, gondtalanabb megélhetést sejtető város, gyáripar vagy Amerika.
A parlagi parasztot – mert, úgy látszik, mégis van ilyen! – számtalanszor kisemmizték, fojtogatták, tüzes trónra ültették – a kíméletesebb korok csupán a bajuszát tépegették –, kiforgatták tehát még a szegénységéből is, szívós fajtájának köszönve azonban máig megmarad belőle – immár csupán csak mutatóban – néhány példány. Jelen napjainkban bizonyos külföldi „honfoglalókkal”, külhoni földfoglalókkal kénytelenek tengelyt akasztani. Nem lesz könnyű dolguk, mert akik szemet vetettek egyes bánáti vagy akár kisbácskai parlagokra, degeszre tömött bukszákkal járják a nagyvilágot. Aligha ez a harcuk lesz a végső. Persze, nagyon jól tudjuk, hogy a „végső harc” megvívása a munkásság himnusza és célja volt, de csőbe húzták őket, és félő, a maradék parlagi parasztokra is ez vár.
