Hogy hogyan került bele, erről szóltak és szólnak a közelmúlt és a közelgő napjaink eseményei.
Még mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, eláruljuk: nem a kora tavaszi, máris pompázó gyermekláncfű szárának a tejéről van szó, hanem a megkutyásodó tehéntejről, amelyben annyira megemelkedett az aflatoxin szintje, hogy fogyasztása nem kívánatos következményekkel járhat a táplálékként fogyasztók egészségi állapotára nézve.
Reméljük, ennyiből is érti, sejtheti a figyelmes olvasó, mire gondolunk.
Tehát nem mindegy, mit cipelünk haza az üzletláncainkból a szatyrunkban. Modernebbül szólva, a fogyasztói kosárban. Avagy a piaci kosárban. Mert tej nemcsak a Teszkók tömött polcain, a zöldségpiacok pultjain is előfordulnak, miként még abban a régi, tisztatej-biztos világban.
Tejet, mint tudjuk, általában és kizárólag elsősorban teremtmények produkálnak, a mi tájainkon elsősorban a tehenek, az anyakocák, az anyajuhok, a kecskék, és sorolhatnánk napestig. Gyerekkorunkban nekünk is volt rövid ideig egy négylábúnk, egy rakoncátlan kecske – szegény ember tehene –, de miután annyira elszemtelenedett, hogy még édesanyám gyapjúmotringját is megdézsmálta – tudvalevő, hogy a kecske „mindenevő”, még az újságpapírt is jóízűen befalja –, túladtunk rajta. Az új gazdája „letejelte” az árát és elvitte.
Hány és hány szavunk kapcsolódik emlőseink produktumához! Említettük már a kutyatejet: ezzel nem csupán az anyakutyusok dicsekedhetnek, és nem csupán az ugyancsak említett vadvirág, hanem azok az emberek is, akik letejeléssel szabadulnak meg az adósságuktól. (A lekenyerezés egészen más kategória.) Tudunk továbbá aludttejről, forraltról, tejeskávéról, tejfölről, tejtermékekről, aflatoxinnal mérgezett tejről azonban soha annyit, mint napjainkban. Ezzel van tele az újságok címoldala, ezzel nyit a tévéhíradó s ezen vesznek össze a kormánytisztviselők. A tejtermelők pedig a hatalommal. Aflatoxinról gügyögnek a még fogatlan, szopós csecsemők és a már fogatlan, kilencven éves ómamák, befurakodik a köznyelvbe egy nyelvtörő kifejezés s ugyanebből mind jobban kiszorul anyanyelvünk egyik legszebb szóösszetétele.
Igen, arra a tejre gondolunk ebben a kutyatejes zűrzavarban, amelyet a kezdetek kezdetén mindnyájan megkóstoltunk, megízleltünk, magunkba szívtunk.
Megkóstolták ezt azok is, akik valami oknál fogva nem a szülőanyjuk „zsétárjából” kapták ezeket az édes csöppeket, hanem az úgynevezett pótanyákéból.
Tehát sokféle tej van forgalomban, sokféle tej ízével ismerkedhetünk meg, a szerencsésebbek még tán az ázsiai sztyeppék vagy az afrikai sivatagok teherhordóinak a tejízével is, az oroszlánokéval, a kengurukéval, az emberszabású majmokéval, mindennek ízét megőrizheti az ínyünk, éppen csak a tejek tejének az ízére nem emlékszünk, s nem csak mi, a Teremtés állítólagos koronái, de senki se, aki öntudatának kivirágzása hajnalán, a kezdetek kezdetén, boldog félálomban, igen, öntudatlan, mégis valami mohó élni akarással szívta magába a tejek tejét.
Az anyatejet.
Hogyan is juthatna eszünkbe az a szépséges imaszavunk ebben az aflatoxinos, kutyatejtől zajos világban!
