Kinek szeme van, erről könnyen megbizonyosodhat.
Nézz egy kicsit körül az utcákon, a parkokban. Tele vagyunk ebürülékkel.
Akkor most kutya-e a kutya, vagy eb.
Volt egy jeles magyar költő, aki többször is szóvá tette: ne nevezzük a kutyát ebnek, mert az lealázó erre a csodálatos teremtményre nézve. Szerette ezeket a valóban szeretetre méltókat. Egy másik, ugyancsak magyar költő, inkább a farkasok daláért rajongott. De ne süllyedjünk el az „esztétikumban”, nézzünk körül inkább a „világban”, amely körülvesz bennünket.
Tehát mind több a kutya az utcákon. Nem a pórázon vezetettek, hanem a szabadon kószáltak. A gazdátlanok. A kóbor kutyák.
Talán ez is utal egy csöppet arra, hogy kutyavilágban élünk. Olyan kutyavilágban, amelyben a gazdagok híznak, a szegények fogynak. Ezen utóbbiak nem számbelileg, mert éppen hogy szaporodnak, önsúlyukban viszont igenis fogynak, fokozatos éhségükben soványodnak.
Ezt valahogy a kutyák is megérzik.
Ez erősíti a világ úgynevezett kutyavoltát.
Említettük, az utcákon, különösen a városi utcákon, egyre több a gazdátlan kutya. Az önérzetében, méltóságában leebesített, a visszavadított. Falkákba verődve futkároznak, fölverik az éjszaka csendjét, az elvadultak veszélyeztetik a békés járókelők testi épségét, közöttük bizonyára a volt, hűtlen gazdáikét is.
A kóbor kutyák, akaratuk és szándékuk ellenére, megosztják a lakosság viselkedését az előállt problémához. Egyrészt akadnak, akik etetik-itatják a hajléktalan ebeket, mások nyugtalanítják, üldözik, sőt mérgezik őket. Ugyanakkor a legelkötelezettebb állatvédők ideiglenes menhelyeket, befogadó telepeket állítanak fel számukra, ezáltal esélyt teremtve részükre, hogy újra gazdihoz, szobameleghez jussanak.
Amiből azért látnivaló, hogy ez a világ mégse annyira kutyavilág, amilyennek mutatkozik.
Szokták mondani, hogy a kutya az ember leghűségesebb társa. Láthatjuk, nem mindig, mégis remény van rá, hogy a világ nem válik gyökeréig kutyavilággá.
Nem tudjuk, más nyelvek köz- és szólásmondásaiban mennyire, milyen mértékben van jelen a szóban forgó teremtményhez kötődő sajátosság, a mi nyelvünk, úgy látszik, e tekintetben is igen gazdag.
Aligha van magyar ember, aki dühében nem vette volna még a szájára a kutyát vagy az ebet, mint olyat. De az örömet is valami felett kifejezheti imigyen: azt a kutya fáját! És most sorolhatnánk, mert közel háromszáz olyan közmondásnak szólásunk van, amelyben a kutya a főszereplő. Irigy, mint a kutya. Itt van a kutya elásva. Koslat, mint a kutya. Mozog, mint a bolhás kutya. Kutya világ, szűk esztendő. A nagyon szegény emberre mondják: se kutyája, se macskája.
De van legalább másfél száz „ebe” mondásunk is.
Ebadta kölyke, morgunk a túl csintalan kölyökre. Ebek harmincadjára jutnak a sanyarú helyzetű embertársaink, az pedig, aki a vagyonát ebül szerezte, annak ez ebül is vész el, tartja a népi bölcsesség.
Ha egyszer már – nem lehetett túl könnyű – magunkhoz szelídítettük, édesgettük ezeket a hűséges négylábúakat, ne ebesítsük őket vissza, nem csak ők, a világ is veszít vele. Veszít a fényéből, a hűség megtartó erejéből.
