Erősen megfogyatkozott olvasóim közül – a legtöbbjük átpártolt az internetre meg az eseményre, hiszen ez a módi, ez a világ rendje –, szóval egy hűséges olvasóm azzal támadott le – nem a blogján és az írott sajtóban –, hogy én, mászkálásaim közben, jóllehet földre szegezett szemekkel botorkálok, mégsem veszem észre a lábam előtt hullámzó csikktengert.
– Csikktengert? Az micsoda? – emelem föl a tekintetemet a járdáról.
– Nem látod? Benne topogsz!
Kétségbeesve, kissé megbántva nézek körül. A tejcsarnok bejárata, ahol éppen lestoppolt a barátom, terítve cigarettavéggel. Vagyis csikkel. Ha úgy vesszük, csakugyan csikktenger.
Nem először tárul elém ez a látvány.
Ez az újabb kori.
Mert régen, amikor még szegény emberek lakták be szeretett szülőföldünk városait és falvait, a jobb helyekben hamutartóban nyomták el az urak az égő cigaretta vagy szivarvégeket, amiket pedig a rendetlenebb dohányosok az utcán vetettek el, azoknak hamarosan akadt gazdájuk: felkapkodták a csikkszedők, azok, akiknek még rendes füstölni valóra se jutott, akiknek nem volt „dohányuk” még a legolcsóbb vágott dohányra se.
Száz szónak is egy a vége: az utcáinkat, a tereinket még a közelmúltban se öntötte el a csikktenger, amit a barátom szerint észre kellett volna már vennem, s legalább egy szösszenetet rászánnom. Az utcáinkat elöntő csikktenger a zárt területeken való dohányzás szigorú megtiltásának a következménye. A tejcsarnokok, a kínai boltok, a kafityok, büfék és kurta kocsmák dolgozói, ha még nem szoktak le a cigiről, s rájuk tör a nikotinéhség, kénytelenek néhány percre kiállni az üzleteik, műhelyeik, munkahelyeik elé, ahol szabadon rágyújthatnak, ha nem is egy nótára, de legalább egy bagóra. A végét elnyomják, eldobják, s ezáltal ez az „újkori” szemét növekszik, terjed, tengerré dagad.
Azon egészségházak fehér köpenyes dolgozói, amelyek nem rendelkeznek zárt dohányzóval, szintén kénytelenek az utcán, a bejárat előtt elfüstölni a tízórai adagjukat, úgyszintén a helyi közösségek és egyéb intézmények alkalmazottai is, ahol nem hogy egy tisztességes, jó huzatú füstölő helyiség fenntartására nincs költségvetési alap, de még csak egy cirokseprőre se jut, amivel össze lehetne húzni legalább a bejárat előtt eldobált csikkeket, hogy egy szemétlapát segítségével a közeli szemetesbe lendítsék.
Barátomnak igaza van: utcáinkat csakugyan elárasztotta a csikktenger, jóllehet ezt jómagam is észrevettem, röstellem, hogy eddig, barátom szóvá tétele előtt, nem irányítottam rá a közfigyelmet.
Teszem ezúttal, jobb későn, mint soha.
Tudom, a dohányosoknak nem könnyű. Megállnak például a kedvenc kiskocsmájuk előtt s mielőtt belépnének, egy jel meredt rájuk, az ajtóüvegről, amiről félreértetlenül leolvasható, hogy benn esetleg csak nótára gyújthat rá a kedves vendég.
Pipára, szivarra, cigire tilos. Pedig enélkül még az a megkívánt kétdecis karcos se esne jól.
Mindent összevetve: egyelőre az utcákon és az arra kijelölt helyeken kedvére füstölhet az ember. Miközben alig veszi észre, hogy a csikktenger már-már a szájáig ér. Még szerencse, hogy bizonyos jegyzetfirkászoknak akadnak barátai, akik őket kötelességük elvégzésére sarkallják.
