Előre bocsátom: fölhívtam minden illetékest (lektort, szerkesztőt, stb.) hogy vigyázzanak: a címben – és a cikkben – nem a jómadárról, mint olyanról van és lesz szó, ami ugye, gúnyolódva szól olyan emberről, aki nem egészen feddhetetlen, ám ha ezt a két szót különválasztva írjuk, más a jelentése és tartalma.
Ezúttal egy kedves kollégám áll írásunk homlokterében, akinek van ugyan vezetékneve is, sokunknál szintén keresztnév: a Gergely. Tehát Gergely Józsefről, szeretett tájegységünk neves madarászáról, ornitológus újdondászáról, akit jómagam, magánhasználatra jó madárnak nevezek, mert meg vagyok róla győződve, hogy szereti, védi, ismerteti a madarakat, ennek, sok más mellett, legújabb bizonyságtétele a napokban megjelent szép könyve, a Madárnaptár.
Forgatva, nézegetve, olvasgatva, gyönyörködve benne, az volt az első gondolatom, hogy ha most ezzel a parádés műalkotással a hóna alatt Jóska öcsém bekopogtatna mondjuk a csókai, az adorjáni vagy a kispiaci iskolába, s megkérdezné a csillagszeműeket, hány madarat, madárnevet, madárhangot ismernek, vajon az eredmény hasonló lenne-e ahhoz, amit a nagybecskereki, szabadkai vagy a zombori kisiskolásoktól kapna?
Félreértés ne essék: a Madárnaptár nem az elemistáknak készült s nem a közép- és főiskolásoknak, hanem mindnyájunknak, ifjaknak és véneknek, akik részei és részesei vagyunk az élő természetnek, miként a madarak is.
Irigység és csodálat kavarog keblemben, hogy tájunk talán minden madarát ismeri a dodógalambtól kezdve a bütykös ásólúdig. Könyvében legalább száz madárnév bukkan föl. Ki adhatta a nevet a gólyatöcsnek, vagy a széki lilének? A Czakó nevű íróbarátom az azonos nevű madártól kapta a nevét, vagy fordítva történt? A közönséges halandók közül ki látott még világító vadlibákat az éji homályban? Mikor és kitől kapta a nevét a kozmopolita szürke gém? (Vigyázat, szöveggondozók, el ne szúrjátok a madárneveket!)
Az első madárhang, ami hajnalban beszűrődik az ablakomon, a varjúé. A varjú, ugye, károg. Károg a fatetőn... Károgásával fölveri a szarkát, aki csörög, recseg. Nekünk, réges-rég, falusi libapásztoroknak a pacsirták énekeltek, oda se figyeltünk gyönyörű hangjukra, mégis visszahalljuk azt ma oly messziről s annyi idő múltán. Meg fogom kérdezni a jó madártól, hogy vajon ismeri-e minden általa számon tartott madár hangját, tud-e valamit a madarak nyelvén. Krityog-e az ugartyúk, fütyül-e a fenyőrigó, hogyan beszélgetnek a zsezsék, zsezsegve? Akad-e még az adai határban barázdabillegető s mikor látott utoljára vonuló darvakat? És a kárókatonák vajon visszatérnek-e még?
És miféle szárnyaló az a fehér arcú szerkő? És egyáltalán: mi az, hogy szerkő? Ki volt madaraink keresztanyja? A nép?
Köszönet a könyvedért! Sok-sok minden mellett megtudtam belőle, hogy a bölömbika – ahogy azt a mai napig hittem – nem valami békaféle, hanem madár. Elnevezése – írod könyvedben – már a 14. században fellelhető volt nyelvünkben. Nevezték már nádi bikának, bikagémnek, dobosgémnek, ökörbikának, muszkagémnek, vízi borjúnak, ordító madárnak. Egyetlen madárnak ennyi neve! Természetesen könyved minden madarának van neve. Mindegyiknek a mi nyelvünkön. Ma, sajnos, nem minden „madárnak” tudunk magyar nevet adni.
