Olvasom egy hazai lapban március 15-ével kapcsolatban (igen, kissé megkésve, de lelkem rajta) miszerint – a cikk szerzője szerint – a kisebbségi pártvezetők nagyobb kokárdát tűztek a kabátjukra, mint tavaly. Szerény véleményem szerint ennek a megállapításához igencsak éles szem szükségeltetik – kiváló emlékezőtehetség. A szerző bizonyára mindkettővel rendelkezik. Jómagam nem tudnám megállapítani, hogy a tavalyi kokárdák kisebbek voltak-e az ideinél.
De még ha meg is tudnám, nem esnék hasra attól, hogy az ideiek nagyobbak, annál fogva, ugye, feltűnőbbek is. Bennem a nemzeti kokárda látványa tiszteletet ébreszt. Akkor is, ha pártvezér tűzi ki a kabátja hajtókájára, akkor is, ha gyermek vagy éppen kilencven éves nénike. A Petőfi mellére annak dacumán hitvese, Szendrei Júlia tűzte fel, előttem a kokárda már csak ezért is szent dolog. Akkor is, ha nekem nem szokásom kitűzni.
Ám a jegyzetíró nem áll meg csupán a kokárdánál, folytatja az útját a városközpont felé, mely város esetünkben Újvidék. Séta közben betér a sétálóutcába, amelyen az utóbbi hetekben – ahogy írja – egyre több magyar mondatot hall. Nem csak szavakat, mondatokat is! Bár a Zmaj utcában egyetlenegy kokárdát se látott, mégis bátran állítja – sőt le is írja jegyzetében –, hogy a legszebb márciusi híre a szaporodó magyar mondatok a nevezett utcában. Azt már nem jegyzi meg, hogy Újvidék kellős közepén több magyar mondat hangzik el, mint mondjuk Bécs vagy Berlin kellős közepén, talán azért nem, mert nem szeretné aláásni mondandójának hitelességét.
Ha most cinikus lennék, megkockáztatnám: vajh kitől hallotta a szerző a szaporodó magyar mondatokat a Zmaj utcában? Magától a nagy költő szobrából, amely lezárja a nevezett utcát? De miért ne? Hiszen, bizony-bizony olykor a szobrok is megszólalnak. A szóban forgó akár magyarul is, hiszen amidőn még a földön járt és a Zmaj utcában is számtalanszor megfordult – akkor még nem az ő nevét viselte –, magyar költőket fordított szeretett és szép anyanyelvére, Aranyt, Petőfit, stb. Kiss János néven. Ezen csillagok fénye a múló időn is átragyog.
Avagy talán egy másik szobor hangját hallotta a szerzőnk, amely nem messze a Zmajétól áll a Duna utca végén? Aki felemelt karjának begörbített mutatóujjával hívogat valakit, valakiket a Duna túlsó partjáról, Pétervárad felől. Lehetséges, hogy ő is megszólalt, bajosan hiszem azonban, hogy magyar mondatokat kevert volna szavai közé. Avagy a szerzőnk félrehallhatott volna? Olykor megesik ilyesmi akár halhatatlanokkal is.
A forró kása ilyetén való kerülgetése után engedtessék meg nekem, hogy a Zmaj utcában az utóbbi időben elszaporodó magyar mondatokhoz a saját tapasztalatomból is csatoljak valamit. Jómagam nem csak március tizenötödike táján, hanem naponta megfordulok, végig vonulok, bekukkantok a szóban forgó utcába. Bizony-bizony állítom, nemhogy magyar mondatokat, de magyar szavakat is ritkán hallani arrafelé. Mind ritkábban, teszem hozzá csendesen. Akkor is csak idős nénikéktől, ha magyar mise után „lepik el” a Zmaj utcát.
Én nem csupán a Zmaj utcában kukkantok be naponta, el-elsétálgatok a Telepre is, ahol telepítésekor zömében magyarok telepítették be. Utcáit róva hiába nyitom ki sarkig a fülemet, alig van részem abbeli örömben, amilyen mind gyakrabban megérinti szerzőkollégám szívét a Zmaj utcában.
Ennek oka annyira köztudott, hogy bármiféle magyarázat felesleges.
