Délelőttönként nagyobb külföldi turistacsoportok árasztják el székvárosunk főterét, németek, angolok, franciák, ahogy ezt a vezetőjük nyelvéből kiveszem. Ha épp arra járok, mindig kíváncsian várom, vajon az idegenvezető felhívja-e a figyelmüket a városunk egyedülálló nevezetességére, a Sánta balerinára. Ez egy nemrég felavatott, fehér márványból faragott szép szobor a Szerb Nemzeti Színház közelében.
S nem csupán Újvidék büszkesége, tudomásom szerint nincs még a világon hozzá hasonló műalkotás, nincs még egy sánta balerina, akinek szobrot állítottak volna. A jelenlegi se volt mindig féllábú, sérült lábúak nem jelentkeznek erre a nehéz pályára, életében néki is két ép, szép, csodálatos lába volt, a balt már szobor korában vesztette el, nem sokkal a műalkotás felállítása után: állítólag egy gallynyeső létrája törte le véletlenül. Minthogy a letörött láb nem veszett el, vissza fogják ragasztani a helyére, de mindez ideig ez még nem történt meg, így hát városunknak van egy megcsodálható csodája, a sánta balerina.
És ha már közkedvelt jegyzetírójuk, szerénységem, egy műemlék felmutatásával kezdte eheti szederindájának bogozását, maradjak is választott témánknál, a műemlékeinknél. Kiszaladt a számon, illetve a tollam alól, hogy közkedvelt jegyzetírójuk... Ez azért történhetett meg, mert e szakma művelői között mintha elharapózni látszana az öntömjénezés, ami aligha válik a dicsőségünkre...
Tehát folytassuk. Az idegenvezetőink néha mintha elsiklanak székvárosunk egyedülállóságai mellett. Pedig egyik kollégám, ha rajta állna, bővítené Újvidékünk sajátosságainak a számát. Egy szakramentális emlékműről van szó. Épp a főteret díszítette, amikor még díszíthette. Aztán új világ virradt a főtér felett, a műalkotást lebontották, összetörték. Így már szó sem lehet az újraállításáról. De a műemlék helyett a helyére egy oszlopot helyezhetnének kollégám javallata szerint, az oszlopra pedig egy táblát az idelátogatók tájékoztatása céljából.
Egy másik kedves kollégám még a balerina lábánál is többet veszített, amikor a horvátok hátat fordítottak Jugoszláviának, ahol mi, jugómagyarok vígan éltük az élni valónkat. Már csak abból kifolyólag is, hogy volt saját tengerünk. Említett barátomtól származik ama híres mondás, miszerint mi, jugómagyar írnokok abban különbözünk a magyar magyar tollrágcsálóktól, hogy van tengerünk. Kezünket a szívünkre: szerettük is ezt a tengert, partostól mindenestől. Ott nyaralt, aki tehette. Meglehetősen sokan tehettük. Közkedvelt jegyzetírójuk annyira rajongott érte, hogy a partján egy apartmant is választott magának és szeretett családjának, de sajnos, rossz helyen és rossz időben: az ország széthullása előtti percekben. Pirovacot tehát nem a Szellőcske sodorta el, hanem a Farönk forradalom. A balerina lábát egy ágnyeső gép karja törte le, a főtéri Szentháromság szobra köveit az új újjáépítők hordták szét, az elveszett tengerünket máig siratjuk volt jugómagyar írnokok, sejthető viszont, mit siratnak a székelymagyar költők, akik bizonyára nem csupán abban különböznek dunántúli tolltársaiktól, hogy van saját tengerük, mint nékünk is volt, ám ez az „isteni” adomány, csoda aligha részegítheti meg annyira a tollukat, hogy ne vegyenek tudomást porladó szikláikról.
