A vájt fülűek már a címből is sejthetik, hogy az alábbiakban a kommunikációról lesz szó, jóllehet kedves jegyzetírójuk az önmaga által adott címet se konyítja teljes egészében.
Az esemes egy betűszó, megjelenési formájában két es betű között egy em, vagyis SMS, és állítólag írásos szöveget tartalmaz, mobil telefonon keresztül „postázva”. Eddig rendben is volna a dolog.
De mi az, hogy eres kukac? Eres lábszárról még csak hallhat az ember, ha a nadrágszár alá kukkant, láthat is, kidagadt eres nyakról is tud, de eres kukaccal még nem találkoztam. Pedig az utóbbi időben figyelem a kukacokat, a földi gilisztákat, különösen eső után, amikor előbújnak a talajból s kínjukban tekeregnek szegények a kemény betonjárdán, mert képtelenek befúrni magukat a kőkeménységbe, s mert megesik rajtuk a szívem, s leküzdvén magamban a nyálkás testük ellen érzett taszítást, lehajolok értük, hogy a füves talajra menekítsem őket. Ezeken a szerencsétleneken azonban kidagadt ereket nem látni, ennek ellenére mégis léteznek eres kukacok, hisz a médiában minden nap, mind többet hallani róluk.
Nem is csoda: a cégek milliárdos tételekben ömlesztik a világra az újabbnál-újabb mobiltelefonokat, amelyeken hangos és SMS üzeneteket lehet küldözgetni egyik fültől a másikig, ha hangos a küldemény, vagy egyik szemtől a másikig, ha szöveges. Talán valahogy így működik a dolog, ám nem vagyok benne egészen biztos, mert jómagam sem esemest, sem pedig eres kukacot nem fogyasztok és mással se fogyasztatok. Látom azonban, mert még mindig nyitott szemmel járok-kelek, hogy már a százéves matrónák is esemeses eres kukacokon keresztül közlekednek, kommunikálnak egyébként elérhetetlen, megbabusgathatatlan dédunokáikkal.
Ekkora közelségbe talán még sohase kerültek egymáshoz az emberek, mint manapság, de ily mély szakadék se választotta még el őket egymástól, mint napjainkban. Ez ugyan látszólag ellentmond egymásnak, mégis ezt mutatja a mindennapok valósága.
És még mit mutat?
Ülök a zsúfolásig megtelt városi buszon, akkora a zsivajgás, hogy a saját szavunkat se értjük, mégis mondja mindenki a magáért, de nem mobilba, hanem szabadon a levegőbe, amikor a sofőr mögött egy fiatalember éles hangjával áttöri s egy pillanatra megdermeszti, elhallgattatja a morajló zsongást.
– Hol a f...szomba vagy?
Hangja nem csupán a levegőt dermeszti meg, tiszteletet parancsoló személyemet is. Pírféle fut végig az orcámon.
Mert a fiatalember az anyanyelvemen ordította el magát. Bele a marokba, de hátrafelé tekintve. Máris nyomul előre a megszólított. Mobil az ő fülén is. S ő is az anyanyelvemen, hangosan, hogy kinek füle van, hallhassa:
– Mit izgulsz, f...szikám, itt vagyok!
Miután leszállunk, megkönnyebbülök. Az eres kukacoknak köszönve a szemünk láttára egymásra talált a két haver, hogy ne mondjam, f...szi.
