Nem a legracionálisabb időtöltéseim közé tartozik, hogy a még eszemben tartott virágneveket soroljam föl, vagy egykori kollégáim neveit. Nemrég a Révai új lexikona mind a 18 kötetét azért fürkésztem át, mert ellenállhatatlanul fúrta az oldalamat, hány olyan magyar vezetéknevű ember fordul elő benne, amely vezetéknevek egy-egy nemzet nevét vagy gúnynevét hordják. Kíváncsi voltam arra, hogy vajon a Tóthokból van-e több, vagy az Oláhokból, netán a Ráczokból? (Persze közben a saját vezetéknevem legtöbbször való előfordulásáért szurkoltam. Rögest elárulhatom: hiába!)
Már csak ez a sok nemzet nevét őrző vezetéknevű magyar lakosok száma is rávilágít arra, hogy rajtunk kívül milyen népekkel éltünk s élünk együtt ebben a sokat szenvedett Kárpát-medencében. Kutatásaim során kiderült, hogy talán a legtöbb Tóth nevű magyarunk van. Érdekes, hogy például a Tóth Andrásokat, Sándorokat vagy Mihályokat nem Szlovák Andrásnak stb. hívják. Még „másodnevükön” sem. És az Oláh nevűeket se Román Miklósoknak. (Egyébként a Kárpát-medencében alighanem több volt a román, mint a szlovák nemzetiségű.) No de a Tóthjaink és Oláhjaink mellett meglehetősen sokan viselik még a Németh, a Szász, a Török, a Horváth vezetéknevet is, de akad köztünk Orosz, a ruszinok „képviseletében” a Rusnyák, azután a Bosnyák, a Görög, a Magyar, ritka viszont a Szerb, a Román családnevű, Osztrákról még a nevezett lexikon sem tud, ismerünk ugyanakkor Francia, sőt egy Jenki nevű magyart is.
De a családnevekről térjünk át a „magyar” keresztnevekre, s nem csekély önzéssel a sajátunkéra, az Istvánokra, hogy jegyzetünk végére kilukadjunk oda, ahova föltett szándékunk.
Üres óráimban mostanában ugyanis a volt vagy még meglévő úgynevezett druszáimat próbálom számba venni: a barátokat, ismerősöket, kollégákat, írókat, művészeket, újságírókat, politikusokat, tudósokat, ivócimborákat. Apró Pistától kezdve Virág Istvánig. Talán a magyar ábécé minden betűjéhez kötődik e szóban forgó keresztnév. A béhez a Bálint Pityué, a Balogh Pistáé, a Beder Istváné, a cs-hez Csorba Istváné, az l-hez a Lovas Istváné, a Ládi Pityúé, a Lányi Istváné (tanárom is volt), a t-hez Törköly Pista, az s-hez a Cs. Simon meg a Sillinger Pistáé és így tovább a végtelenségig. Hát Istvánok sokan voltunk, s még maradtunk is néhányan.
Első királyunkkal illett volna kezdenem a sort: annál inkább, mert most ünnepelte őt nem csupán a megmaradt országa, de az úgynevezett határon túli magyarság is. Persze nem mindenki, nem az utolsó szálig. Mert azok, akik a szent király koronáját közönséges tökfödőnek titulálták, aligha ünnepeltek. Épp ez időben jelent meg nyomtatásban egy fogalom, ami mind ez ideig elkerülte a figyelmemet, mert talán itt, a délvidéki Vajdaságban ezúttal íródott le először. A magyarkodás helyett, azt helyettesítendő, amely lassan már szitokszóvá érik, a szerző a SZENTISTVÁNKODÁST használja. Új „vádszó” lehet a „magyarkodásra”? Elolvasván, a kezem elernyedt, s kihullott belőle a magyar nyelven, de bajosan magyar szellemiségben szerkesztett újságbetét. Mert mi is az, hogy magyar szellemiség? Bizonyára mindaz, ami gáncsolja a szabad szellemiség virágba borulását.
