Úgy látszik Újvidék városa is fölkarolta a bringázók mozgalmát, a gyalogjárdák mellett, azokkal párhuzamosan mind több kerékpárutat épít, fölzárkózva ezáltal más városok hasonló ténykedéséhez.
Jegyzetírójuk ugyan nem kedveli a bringát, a bringázást mint kifejezést, őt még a bicikli, a kerékpár hódította meg, és így számára ma is a bringa elsősorban kerékpár, igaz, még mindig nem nézett utána, ki is volt ennek a szerkezetnek a névadója, a keresztapja, de hogy az az eredeti magyar neve jobban illik rá, mint a kissé affektáló bringa.
Sajnos, régóta nem nyergeltem kerékpárt. Azt mondják, igen egészséges közlekedési eszköz, működtetése közben nem bocsát ki mérges gázokat, könnyű, könnyen kezelhető, s szinte már bárki számára elérhető. Az utóbbi időben városunkban megszaporodtak a kerékpárüzletek, a csecsemő korúaktól kezdve a kamaszokon át a százévesekig bárki válogathat köztük, igen nagy a kínálat a legkülönbözőbb gyártmányúak között. Most már csak az egész várost behálózó kerékpárutakra volt szükség, a legutóbbi időben pedig a kerékpárkölcsönző- és megőrző helyekre.
Volt egy kedves szomszédunk, aki annyira megszokta a gépkocsikázást, hogy még a lakásától alig száz méterre lévő üzletbe is azon ugrott át. Abban az időben nem annyira a „bringát”, mint inkább a Fityók meg Trabantok voltak a közkedveltek, persze a fényesebb márkák is, de a nép az olcsóbbakat falta. Az évek, évtizedek folyamán a gépkocsik olyannyira elszaporodtak, hogy mára már mozdulni sem tudunk tőlük. Épp jókor köszöntött be a kerékpározás újabbkori aranykora. Tudok nem egy személyről, akinek ugyan van autója, mégse ezzel jár bevásárolni a városszéli nagypiacra, hanem a kerékpárjával, mert így az utat hamarabb és könnyebben megteszi, mint a kocsijával, aminek nem biztos, hogy találna szabad parkoló helyet a piac közelében.
Egy gond van a biciklivel, hogy ha megunja a gazdája, vagy nagyon ráöregszik, nehezen vagy egyáltalán nem tud túladni rajta, mintha használt kerékpár már senkinek sem kellene. Egy ilyen szerencsétlen „bringával” találkoztam napi sétáim alkalmával hónapokon keresztül. Szegény megkopott, lesoványodott jószág egy utcakereszteződésnél, tehát igen forgalmas helyen volt kikötve egy fához, rajta cédulával, amin, feltehetőleg, a tulaj telefonszáma állott. Hogy hívta-e valaki ezt a számot, nem tudom, végül valaki mégis megkegyelmezhetett neki, mert elkötötték a fától, amihez láncolva volt.
Manapság sok olyan kerékpárral lehet találkozni, amelyek fatörzsekhez, villanyoszlopokhoz, üzletek rácsaihoz vannak kötve, láncolva. Nem árusítás céljából. Számukra nem jut hely a megőrzőkben, vagy a gazdájuk nem is igényli ezt a szolgáltatást, így aztán míg kiszolgálják az üzletben vagy a piacon, „kiköti” a lovát, mint a régi csikósok.
Egy külföldi turistacsoport csodálkozott rá egy ilyen kikötött „csikóra”. Épp akkor értem a közelükbe, amikor a vaskorláthoz láncolt kerékpárra mutogatva a hasukat fogva hahotáztak. Nyilvánvaló volt, min kacároznak, kíváncsi voltam, honnan érkeztek monarchiabeli hangulatot árasztó, „mediterrán” városkámba, megkérdeztem a csoportvezetőjüket, minthogy jómagam egyik skandináv nyelvet sem bírom, kiderült, hogy Finnországból, de svédek, akiknek sehogy sem fért a fejükbe, hogy ebben a kedves rokonszenves, multietnikusságáról híres városban az emberek megláncolják, kikötik a kerékpárjukat, míg beugranak a trafikba egy doboz cigiért. Rácshoz láncolják, hogy közben el ne lopja valaki. Náluk, Finnországban a lopást, mint olyat nem ismerik. Ezért tört ki belőlük a kacaj.
