Sajnos nem fújdogálnak jó szelek a kormány kabinetje, sőt a kívülálló közgazdászok jóslatai körül se. Nehéz év vége vár ránk. De a következő esztendő sem kecsegtet kézzelfogható könnyebbülésekkel. Ennek ellenére a legfőbb irányító szervek mindent megtesznek azért, hogy az ország elkerülje az államcsődöt. Nem szeretnénk Görögország sorsára jutni.
Ezt szajkózza éjjel-nappal a rádió.
Még szerencsésnek mondható, hogy Görögország példájával riogatnak bennünket, nem pedig valamelyik afrikai országéval, ahol már nemcsak melóból, kajából, de ivóvízből sincs elegendő.
Vezetőinknek mindazonáltal hálásak lehetünk, hogy választóik előtt nem titkolják a helyzetet, mert bizonyára tudják, hogy aki a piacról él, az a saját bőrén érzi, miként alakulnak a dolgok.
A dolgok pedig úgy alakulnak, hogy a bérek és fizetések miatt az emberek vásárlóereje napról napra csökken, növekszik az infláció, a fogyasztói kosár pedig mind könnyebb.
Kiszámították a hozzáértők, hogy egy átlagos szerbiai család havi jövedelme ötvenezer dinár körül mozog, ebből viszont a havi élelmének csupán a felét tudja finanszírozni. Hogy a másik felét miből teremti elő, arról hallgatnak a szakemberek. Holott az ötvenezres keresettel rendelkező dolgozók összetehetik a kezüket, mert mit szóljanak azok, akik mélyen alatta maradnak a havi ötvenezernek, vagy azok, akik hónapokat várnak a fizetésükre, hát még azok, akik hiába is várnak rá, mert munkanélküliként tengetik a saját és többtagú családjuk életét.
Kinek ne lenne ilyen szerencsétlen ismerőse ebben az országban? Nekem van. Nem azért növesztette meg a szakállát, mert ma ez volna a divat, hanem mert még borotválkozásra sincs pénze. Nuku munka, mondogatja, ha találkozunk.
A hozzá hasonló sorsúak megtöltenének egy akkora várost, amekkora nagy múltú tartományunk székvárosa. Számunkra már a mindennapi kaja is a nuku határát súrolja. Vajon miből és mivel tölthetnék meg a fogyasztói kosrakat? S ők ugyanitt élnek, szinte szomszédságban Görögországgal, valójában mégis inkább közelebb Afrikához, mint Európához.
Miközben Európa, Ázsia és Amerika éli a világát. Hatalmas, milliárd eurós ünnepségeket, konferenciákat rendeznek, a napokban zárult a nagyok tanácskozása Szibéria túlsó végén, amelynek a költségén egy két-háromszor akkora aszálykárt meg lehetett volna téríteni, amekkora ezen a nyáron Szerbiát sújtotta az északi tartományával együtt.
Ez az északi tartomány pedig nem más, mint szűkebb szülőföldünk. De nem csupán erről híres és nevezetes, hanem arról is, hogy a nem túlságosan távoli múltban ez volt Európa éléskamrája. Legalábbis így neveztetett. S nem éppen alaptalanul. Adott melót és kaját a legelesettebbjeinek is. A statisztika, ha volna ilyen, kimutatná, hogy amikor még az éléskamrája voltunk Európának, kevesebb koldusa és „megélhetési tolvaja” volt, mint manapság. Ma látnunk kell, hogy a kaja nem kizárólag a koldusok hiánycikke. Már csak ezért is kell minden hazánkfiának azért szurkolnia – és szorítania, de egy világért se a nadrágszíjon! –, hogy elkerüljük azt, amit a kormányunk célul tűzött ki maga elé.
