Vagy fél évszázaddal ezelőtt költöztünk északi tartományunk székvárosába, amikor még villamosok csilingeltek végig jelesebb utcáin, és taxik helyett fiákerek várakoztak a vasútállomás előtt a pénzesebb utasokra. Abban az időben székesfővárosunk lakossága meg sem közelítette a mai lélekszámot, és a messzi idegenből jött turista nem ütközött minden pillantásával olyan tartamú falfirkába, amilyenek ma hálózzák be nemcsak a kunyhók és kulipintyók, de a frissen felhúzott fémpaloták falait is. Mert errefelé még nem is alkalmazták és gyakorolták ezt a förtelmes műfajt.
Honfoglalásunk időszakában egyébként még ha fölbukkanhattak is valami falfirkák, a nemzetiségek ellen uszítók elképzelhetetlenek lettek volna a testvériség-egység korszakában.
Rend uralkodott a városban és diszkrét tisztaság.
Ami magán a városarculatán végbement az elmúlt ötven év alatt, a legmerészebb álmunkat is túlszárnyalta.
Legalább hatszorosára duzzadt. Nem ismerne rá az sem, aki itt született, itt nevelkedett, de akit a sors később évtizedekre Panamába sodort, s most hazalátogatna. Bizonyos utcájában az is eltéved, az az őslakos, aki hosszú élete során soha, még csak egy percre sem hagyta el a határát.
De nem csupán ilyen nagyméretű, kolosszális változásokon esett át a város, nem csak a villamossíneit szaggatta fel a történő történelem, s nemcsak a fiákerei cserélődtek fel benzinnel üzemeltetett bérkocsikkal, de a legrégibb patinás utcáinak a neve is ki- és fölcserélődtek a múlt század folyamán nem is egyszer. Híre-hamva sincs például a Magyar utcának, hogy a Német utcáról ne is beszéljünk. Az örmények elkallódtak az idők folyamán, templomukat lebontották, viszont a hátunk mögötti évtizedben láthatóan megszaporodtak a bazilikák, amelyekre, a szocializmus virágzásának közepette, indokolt okokból, nem kerülhetett sor.
Tehát több mint fél évszázada szívjuk székvárosunk levegőjét, s ez a levegő napról napra nehezebb, szennyezettebb lett. Az idelátogató turistát ez szemmel láthatóan nem zavarja, igaz, ők csak egy rövid, csoportos sétát töltenek itt, aztán továbbmennek. Nem tudni, milyen emlékeket visznek magukkal. Mások a meghívott vendégek. Ők a legnagyobb elragadtatással nyilatkoznak a helyi sajtónak, rádiónak, tévének szeretett városunkról. Hogy milyen csodálatos, milyen udvariasak és kedvesek az emberek, stb.
Ezeket a lelkes vendégeket különösen városunk sokszínűsége, multikultúrája ragadja meg. Lányaink elragadó bája, És minden, amit itt látnak, tapasztalnak. Igen, ez a város Európa kicsiben.
Ilyen és hasonló megnyilatkozások székvárosunk mindenkori ügykezeléseinek hogyne adnának mind nagyobb és erőteljesebb önbizalmat gerjesztő löketeket. Ha már mi vagyunk Európa kicsiben (és nem is oly nagyon „kicsiben”), miért ne lehetnénk kicsinységünkben is nagyok: kétezer-húszban nem csupán székváros, hanem földrészünk fővárosa?!
Ha nem az árutermelésben és a kivitelben, hát a kultúrában. Ebben a mi sokszínű, soknyelvű, sokszokású kultúránkban.
És amikor eme nemes és szép gondolatok foglalkoztatnak s lelkesítenek bennünket, akadnak polgártársaink, akik nem hogy a remélt fővárosi, de a gyakorolt székvárosi rangjától is szeretnék megfosztani városunkat.
Jóllehet a székvárosi rangjának a megőrzése sem volna garancia és biztosíték arra, hogy kétezer-húszban példának okáért szlovák vagy magyar nyelvű első osztály nyíljék valamelyik általános iskolában. Megőrizvén (ezzel is!) városunk híres-neves sokszínűségét.
Igaz, ez a mi „szaporaságunkon” is múlhat.
