Még mindig az ország második legnépesebb városának utcáit nyüvöm, s mászkálásom közben azzal szórakozom, hogy számolgatom magamban a bankokat, a pénzváltókat, a kiskocsmákat, a kávézókat, a pizza- és hamburgersütőket, az üzletláncokat s nem utolsósorban a szaporodó kínai boltokat, ahol a művirágoktól kezdve a strandpapucsig minden kapható mélyen leeresztett áron. A benzinkutakat nem járom körül, mert ebben nem vagyok érdekelt, de mondjuk a pékségeket igen, mert a százféle néven futó vekni vagy cipó közül nehéz rátalálni arra a kenyérre, melynek az ínyem annak az ízét őrzi, amit ínséges gyerekkoromban megszoktam, megszerettem.
Ilyen alkalmi bolyongásaim alatt nem egyszer meghökkentett az adat, ismételten és minden alkalommal újra és újra meglepett a közvetlen környékünkön működő kisvendéglők, kocsmák és kávézók száma. Mert igen sok van belőlük, közöttük nem egy csábító névvel. Például az Ordas, vagy a Csak egy percre, hogy a Dominót ki ne felejtsem. Errefelé egymást érik a gyógyszertárak, ami nem baj, sőt! A játékkaszinókból sincs hiány, no meg az óvóhelyekben kialakított bunker szórakozóhelyekből. Tehát kedvére szórakozhat, költekezhet a nép, ha van miből.
Újra és újra számba veszem a város egyházi épületeit, templomait, imaházait is. Sajnos az örmények templomát már régen lebontották, a zsinagóga padjait is inkább már csak a hangversenyek hallgatói töltik meg, a református, az evangélikus templomban fogyatkozóban a hívők száma, akárcsak a katolikusokéban, viszont az a tény, hogy a régi pravoszláv templomok mellett újak épülnek városszerte, azt látszik bizonyítani, miszerint ezen vallás híveinek száma növekvő irányzatot mutat városunkban.
Hogy hogyan állunk a kisiparosokkal, a kisipari műhelyekkel, számomra kifürkészhetetlen. Borbély, órás és aranyműves még csak akadna, sőt a régi Vasútutcában az utóbbiak szinte egymást érzik, az általános elszegényedés következtében szaporodnak a suszterek, a lábbelijavító műhelyek, de hogy akad-e még varga, papucsos, pintér vagy köteles, nem tudom.
Örvendetes viszont, hogy a belvárosban mind több új könyvesbolt állít meg. Vonzódásom ezekhez talán abból ered, hogy annak idején jómagam is nyomorítgattam ezen boltok polcait. Illetve egyét. Amelyikbe elsősorban és főleg magyar nyelven írott könyveket kínáltak. Minthogy azonban ilyen könyvek ebben a környezetben többé nem számítanak kurrens árunak, hát a bolt leépült. Helyette nyílt, s nem is egy, angol könyvesbolt. (Nemsokára valószínűleg kínaira is igény mutatkozik.)
De még mielőtt a depresszió kerített volna hatalmába, a fülembe jutott az örömhír, hogy a város kellős közepén nyílt egy új könyvesbolt, ahol nem csupán megvásárlás céljából forgatott, lapozgatott Guttenberg-termékeket vehet magához a nagyérdemű, de helyet is foglalhat s kávét is rendelhet, mint egy igazi, régimódi könyvkereskedésben. És hogy itt a feketén kívül még vajdmagyar művek is kaphatók. No, gondoltam, oda betérek. Ám mielőtt benyitottam volna, végigpásztáztam a kirakatait. Kerestem bennük a vajdmagyar könyveket. Egyet se találtam.
A polcokon felejtették, felejtjük őket?
Lógó orral taslogtam tovább.
