Nem vagyok benne biztos, hogy egy mai elsős kisfiú vagy kislány, legyen falusi vagy városi, a fönti három főnévből a két utolsót ismeri, jelentését tudja. Könnyű nekem, az én korosztályomnak: jómagam még kuckóban hancúrozhattam és kemence padkájáról hallgathattam az „öregek” vitáit, világmegváltó gondolatait, meséit.
A falvakban akkor még, hetven, nyolcvan évvel ezelőtt, jóval több volt a kemence, a szép nevű banyakemence, mint a kályha, emez utóbbi jóformán csak a módosabb családoknál fordult elő, míg az úgynevezett alacsonyabb osztály a telet kemence, fűtött kemence mellett „viselte” át.
Általában kora reggel és alkonyat táján durrantottak be a kemencébe, szárizíkkel, szalmával fűtötték fel. (Azt is megkérdezhetném a mai gyerekektől, tudjátok-e, mi a csuda az a szárizík? Kevesen emelnék föl a kezüket...)
Szépek voltak azok a falusi téli reggelek, különösen szélcsendes időben, amikor a házak kéményéből egymás után emelkedtek fel a habfehér füstcsíkok. Persze az időben a falusi embernek esze ágában se jutott gyönyörködnie eme látványban, hiszen oly természetes volt, hogy télen a kémények „pipálnak”. (Szomorú sorsa lehetett annak a családnak, amelyiknek fagyos időben nem „pipált” a kéménye...)
Aztán, az „általános társadalmi felemelkedés” beköszöntével a banyakemencéket kezdték kidobálni s helyüket a kályha foglalta el, a módosabbaknál a cserép, a szerényebbeknél a vaskályha. Az időben jöhetett divatba a pozdorjakályha is, ami egy vashordóból állt s esztétikai vonala nem vehette föl a versenyt egy díszes vaskályhával. S ott szaporodott el, ahol volt kendergyár, az pedig nem túl rég még minden valamirevaló faluban volt.
És manapság? Ki fűti fel a szobáját szalmával, szárizíkkel, polyvával, forgáccsal, amikor már se banyakemence, se dobkályha, amikor már mind több az üres, a kiürült falusi ház, mind kevesebb a falun élők száma, a jövőt építő szocializmus az embereket becsalogatta a városokba vagy az elszántabbakat, a bátrabbakat külföldi bérmunka csábította el, nem pipálnak már a kémények, a kuckóban nem bújócskáznak a kisgyerekek, mert nincs kuckó, gyerek is mind kevesebb, s mindezen gyökeres változáshoz elég volt néhány emberöltő.
A tél viszont maradt, újra itt van a nyakunkon. A szakmabeliek keményet jósolnak. Valahogy majd csak átvészeljük, noha a fűtési „díjak” emelkedését, gazdasági okok miatt, aligha kerülhetjük el. A rászorulóknak viszont tűzrevalót, fát, szenet osztanak. A régebbi időkben erről is mindenkinek jó előre gondoskodnia kellett. A takarékos háziasszonyok csutával, csutkával fűzték meg az ebédet. A téli fűtéshez szintén időben bekészítették a bekészítendőt s fatolvajok helyett elszánt tuskószedő férfiak járták a terepet.
Nem volt még kitalálva a megélhetési tolvajlás fogalma, mert jóllehet szegény világ volt az a régi is, de lopni akkor még szégyen volt. Ma ez a legtehetősebbeknek a legkevésbé az.
Gyerekkoromban olyan helyen laktunk, ahonnan szemmel nem volt befogható az egész falu. Most mégis mintha egy dombról fogná be az egészet a tekintetem. Minden ház kéménye pipált. Csend van. Készülődés az ünnepre. Fehér karácsonyunk lesz. Mert, gondolom én, ami szép, az örök, megmarad.
