Az utat. Ezúttal a hó. De nem egy Bezzeg nevű multimilliomos, hanem a szél.
Befútta a transz-európai autópályákat, s a nemzeti műutakat is Párizstól Szibériáig. Épp ez utóbbiban 100 kilométeres közlekedési dugó alakult ki, az Olvasó képzeletére bízzuk, miket éltek át azok, akik ebbe a dugóba beszorultak. Persze azoknak se volt éppen mindegy, akiknek Európa sok-sok „mellékutain” éjszakákat kellett átvirrasztaniuk étlen-szomjan meleg pokróc nélkül a kihűlt négykerekű bádogdobozaikban.
Nem mi állítjuk, hanem egy sokat megélt öreg hóhányó, hogy ilyen hócsapást, mint a mostani, már negyven éve nem tapasztalt. De ez a hóözön nem csupán a közlekedési utakat árasztotta el, a légi közlekedés is megbénult több nemzetközi repülőtéren, így a Liszt Ferenc nevét viselőén is, ahol, akinek szeme és MINDIG tévéje volt, láthatta az ideges és türelmetlen utasok tömegét.
A hirtelen ránk szakadt hóforgatag nemcsak közutak és repterek környékén okoztak gondot, hanem az érintett városok, falvak békés lakóinak is, akiknek semmilyen útitervük nem volt ebben a krízises időben, otthon ültek az említett tévéjük vagy laptopjuk előtt, mogyorós csokijukat szopogatván és morzsolgatván, amikor hirtelen az vágódott az eszükbe, hogy ha a hó továbbra is ekkora hévvel zuhog, miként tudnak reggelre kelve kijutni a házból, elbukdácsolni a legközelebbi boltba tejért, kenyérért? Ki takarítja el a méteres havat a be- és kijáratok elől, a gyalogjárdákról?
Felvetődött ez az aktuális gondolat a mi fejünkben is, s eszünkbe jutott a hólapát, aminek az emlékét még a gyerekkorunkból őrizzük. A hólapát egy nagyon alkalmatos, kipróbált segédeszköz volt a hó eltakarítására. Minden rendes falusi családnak, háznak volt hólapátja. Amikor és ahol még minden utcabeli tudta, hogy a havat a portája előtt köteles eltakarítani. De az a kötelességtudó egykori falusi mit tegyen most egy olyan lakótömbben, amelyben legalább száz család van bezsúfolva, a száz közül ki menjen le a havat eltakarítani a közös épület elől, ki legyen az, amikor még csak hóhányó szerszámmal se rendelkezik a házi tanács, sőt pillanatnyilag a házi tanács se működik, mert a régi lemondott, újat pedig még nem választottak. A hó közben már az első emeletig ér... Aztán mégis akad néhány vállalkozó szellemű hóhányó, hólapátot kerítenek valahonnan, de ez már műanyagból készült, s nem olyan jó még a fogás rajta, mint azon a régi hólapáton volt.
Lassan, nagy erőfeszítések árán azért majd ezúttal is minden rendbe jön, az utak a hótúró gépek aktivizálása révén járhatókká válnak, nagyjából még a járdákról is eltakarítják a havat, egy valamit azonban nem volna szabad felednünk: ez a katasztrofális havazás (is) figyelmeztetni próbál bennünket: a Természet az embernél mégis csak erősebb, hatalmasabb.
S olykor visszavág. Most is ezt cselekedte. Mintha nem tűrné, hogy játszunk vele. Mintha a Természet nem hinne az ember „jóindulatában”. Épp a napokban ült össze 200 ország szakértője, kormánya, hogy közös nevezőre jussanak az általános természetrombolás megfékezésében. Eredmény nélkül ért véget a bizonyára sok millió dollárt felemésztő konferencia. Így hát a Természet visszavágott. Ezúttal egy egész Európát megbénító hóviharral. Aztán egy földrengéssel, egy cunamival, ecetere, ecetere...
