„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. / Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?” – teszi fel a kérdést a címszereplő Shakespeare Hamlet című tragédiájának egyik legismertebb monológjában. Szavai, s különösen az idézett részlet nyitó sora annyira a közbeszéd részévé vált ma már, hogy ennyit aztán minden piaci kofa, utcasarki drogdíler, avagy a budapesti Corvin köznél a metróaluljáróban dolgozó vécésnéni is fel tud idézni a nagy brit költő műveiből. S talán azt sem tudja ugyanakkor, hogy honnan való ez az idézet, a Barátok közt előző esti epizódjában mondta-e el Berényi Miklós szerepében Szőke Zoli, az olimpiai tévéközvetítés szpíkere bölcselkedett-e ily módon („Szülőföldjétől távol látta meg a nagyvilágot” – copyright by Csisztu Zsuzsa), vagy éppenséggel valami anyósviccből ered. Nem tudni… Amolyan népi adoma… Vagy idióma… Vagy akármi is lehetne… Még ha nem is az! Sőt: egyik sem! „Lenni vagy nem lenni”… „Meghalni – elszunnyadni – semmi több; / S egy álom által elvégezni mind / A szív keservét, a test eredendő, / Természetes rázkódtatásait: / Oly cél, minőt óhajthat a kegyes” – idézem a tragédia sorait Arany János veretes fordításában.
Ebben a monológban említi Hamlet a hivatalokat is, habár gondolatának a közbeszédben ugyancsak széles körben elterjedt formáját, magyar változatát, a „hivatalnak packázásait” elsősorban a fordítóként is maradandót alkotó Aranynak kell megköszönnünk: „Meghalni – elszunnyadni – és alunni! / Talán álmodni: ez a bökkenő; / Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent. E meggondolás az, / Mi a nyomort oly hosszan élteti: / Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, / Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, / Útált szerelme kínját, pör-halasztást, / A hivatalnak packázásait, / S mind a rugást, mellyel méltatlanok / Bántalmazzák a tűrő érdemet: / Ha nyúgalomba küldhetné magát / Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket, / Izzadva, nyögve élte fáradalmin, / Ha rettegésünk egy halál utáni / Valamitől – a nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó – le nem / Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a / Jelen gonoszt, mint ismeretlenek / Felé sietni? – Ekképp az öntudat / Belőlünk mind gyávát csinál, / S az elszántság természetes szinét / A gondolat halványra betegíti; / Ily kétkedés által sok nagyszerű, / Fontos merény kifordul medriből / S elveszti »tett« nevét.”
A bürokrácia öröktől adott, és az emberek életét minden korban megkeseríti. Mi sem bizonyítja ezt jobban és szemléletesebben, mint hogy a brit reneszánsz nagy embere, William Shakespeare (1564–1616) mintegy négyszáz esztendővel előttünk egyik legfontosabb tragédiájában, a világirodalom egyik legjelentősebb nagymonológjában is címszereplőjének szájába adta e társadalomkritikai bírálatot. Amikor Hamlet a halál nagy kérdésein mereng, a kisemberek hétköznapjait leginkább megkeserítő jelenségek közé sorolja a gúny-csapások, a zsarnok bosszú, a gőgösség dölyfe mellett a hivatalok packázásait is. „Ki hordaná e terheket” – teszi fel a kérdést a dán királyfi, amikor, mondja, egy „puszta tőrrel” könnyíthet magán, avagy ellenkező esetben az öntudat belőlünk „mind gyávát csinál”. És ki ne érezte volna már magát öntudatában gyengének és gyávának, amikor órák hosszat állt sorban egy-egy hivatalban ügyeinek intézése, intéződése, intéződtetése érdekében, a packázások miatt?
Nem vagyok egy hivatásos és megrögzött családfakutató, de a hivatalok packázásait megelégelve, hivatalos ügyintézés miatt kezdtem el nyomozni nagy- és dédszüleim után, és persze megfelelő dokumentumokat gyűjteni. Így aztán végül valódi családi vállalkozássá fejlesztettük a felmenőink utáni kutatást. Apai ágon, a zentai vonalon egyszerűen is ment minden, édesapám végigjárta a helybeli templomokat, hogy összegyűjtse a keresztleveleket. Nagyszüleimet különböző plébániákon keresztelték, ezért kisebbfajta felderítő munkát jelentett utánajárni, hogy kit melyikben, de lényegében ez sem okozott gondot. Kiderült, hogy nagyapámat, Szabó Sándort, Szabó József római katolikus napszámos és felesége, Recskó Rozália gyermekét, aki született 1903. március 11-én, a zentai Szent István templomban keresztelték. Nagyanyám, született Barsi Ilona, aki 1906. augusztus 9-én látta meg a napvilágot, az akkori Bács-Bodrog vármegyéhez tartozó, ugyancsak zentai Jézus szíve plébánián részesült a keresztség szentségében. Eddig tehát rendben is vannak a dolgaink. És a papírjaink.
Anyai ágon azonban nem ment ilyen zökkenőmentesen a nyomozás, ugyanis a családnak ez a része Adorjánról származik. A magyarkanizsai anyakönyvi hivatalban alig két hónappal ezelőtt, annak rendje és módja szerint ki is adták dédnagyapám, Sarnyai Mihály (született 1896. szeptember 7-én), dédnagyanyám, Sóti Rozália (született 1900. június 11-én, elhunyt 1971. augusztus 26-án), valamint nagyapám, vagyis az ő gyermekük, Sarnyai István (született 1919. július 18-án, elhunyt 1973. április 26-án) születési anyakönyvi kivonatát. Almási Rózsa és Versegi Márta anyakönyvvezetőknek ezúton is köszönet érte. Igen ám, de a családfakutatásban itt el is akadtunk rendesen, ugyanis anyai ági felmenőim keresztleveleit az adorjáni plébánián hiába kerestük: a falu temploma az első világháború végén leégett, az ott őrzött iratok és dokumentumok mind megsemmisültek.
Ha az elszántság természetes színét a gondolat halványra is betegíti, ahogy Hamlet nevében Shakespeare fogalmazott, a nyomozást ekkor távolról sem adtuk fel. Kiderült ugyanis, hogy aki adorjáni felmenőkkel rendelkezik, s az ük-, déd- vagy nagyszülők régi, a templomtűzben megsemmisült keresztleveleit keresi, Kalocsára kell annak menni. Ha családtörténet, ám legyen valóban az, mint a mindenesti krimisorozatokban: a nyomozásban újabb bizonyítékok merültek fel, újra megnyitjuk a lezártnak vélt aktát. Ha másként nem is tehetjük, legalább ennyiben packázzunk mi is a hivatalokkal.
