Van egy markáns bekezdés Győrffy Ákos Hegyi füzet című könyvében a Kádár-korszakról: „Kimentek a határba, és leöldösték a lovakat mindennap, húsz-harminc lovat egyszerre, aztán kivitték a nőket, és megbecstelenítették őket a sárban, ősz volt, köd és sár, mindennap ezt tették, mi repülőgépről fényképeztük mindezt édesanyámmal. Ez volt a Kádár-rendszer.”
Akkor most lássuk, mit ír erről a rendszerről Kerékgyártó István újra kiadott regényében, aminek első kiadása 2003-ban jelent meg: „Mint a halászó macskák, úgy állnak lesben a felnőttek, rám vadászva, hogy a kimeresztett karmaikat lelkembe vájva megragadjanak, aztán pofozgassanak, dobáljanak, mint Cili a naphalat, hogy végül: hamm, bekapjanak.” (76. o.)
Igen, ugyanaz a korszak, de másként interpretálva. A lényeg egy: a kor kiforratlan katyvasza, ami önmagában ugyan létezik, de még nem mutatkozik meg benne, hogy merre csurran majd, ha túlcsordul az idő kelesztő edényének peremén. A serdülő kiskamasz lelkére acsarkodók karmai közül melyik lesz erősebb: a korszellem (b)ámulatában gondolkodó Gyula bácsi leninizmusa, Menyus bácsi amerikanizmusa, Margit nénike bűbájosságba hajló, a látható világ mögé tekintő metafizikája, a templomszolga nagyapa hite, az anyuka művészetimádata, vagy az apuka tudomány-központúsága? A nagyanya és a nénikék mindössze annyit várnak el a gyermektől, hogy tiszta, szófogadó és szorgalmas legyen: „hogy úttörőnyakkendőben, ministránsruhában vagy csavarhúzóval a kezemben vagyok-e jól nevelt, ez már nekik mindegy.” (75.) A realitásról leválasztott, vagy a fölé helyezett elvárások nem csupán személyre vonatkoztathatók, hanem korszakjellemzők: képtelenség mindenkit belekényszeríteni ugyanabba az egyenruhába, de úri szabók már nincsenek, a konfekcióiparból meg eltűntek a szabásminták, miközben senki se akar, vagy inkább, nem mer meztelenül járni.
Meg sok egyéb cselekedettől is ódzkodnak az emberek. A tárgyak mesélnek, azok kevesebbet, akik átélték a mesébe foglalt történeteket. A padláson talált hintólámpa például egykori gazdagságról, elkobzott anyagi javakról, börtönről. A paplak ablaka alatti, rendszeresen átmeszelt foltok a bővérű plébános gáláns kalandjairól, amelyeket hitével összebékítve, meggyőződéssel űzött.
A regény elbeszélője, a hetedikes elemista Ballagó Lajos még színesben látja a világot, az elméjében megnyíló számtalan lehetőség mindaddig kaleidoszkópszerű, amíg apja az arany középszer felé nem igyekszik terelgetni: egyszer ministrál, aztán meg a munkásmozgalom békegyűlésén kénytelenkedik, ez így nem mehet tovább. Mit szól hozzá a közösség? Bárhová állsz, képmutatás lenne? – veti föl a kérdést a regény. A dilemma bonyolódik, a békebulira hozott kenyai vendégdiák, Nyamburu ugyanazokat a kétségeket testesíti meg, amelyek a családban és a közösségben okoznak meghasonlást: Nyamburu, aki a munkásmozgalmas bácsika szemében „jampi, pinabubus négör ráadásul klerikális is”. (156. o.)
A regény története 1961-ben játszódik, a szovjet eszmét a kozmoszba röpítő Gagarin űrutazása, és az azt közvetítő első televíziók idején, egy kisváros szélén élő nagycsalád tagjaira fókuszálva, rengeteg megfigyelést és anekdotát görgetve, erős iróniával áthatva, groteszk jeleneteket produkálva. A tapasztalatokkal egyre gyarapodó elbeszélő viszont nem ítélkezik hősei fölött, talán még a megértésükre se törekszik, hanem megjeleníti és szituációkba helyezve ábrázolja őket. Ezért olvasható szellemes, szórakoztató, olykor egyenesen mulattató könyvként.
Izgalmas, ugyanakkor erőltetettnek tűnő a papi nőtlenséget gyakori kalandokkal megkerülő, egyben besúgó plébános, akinek jelentős szerepe lesz a marxista nagybácsi életvitelének a nyulászatban történő kiteljesülésében, és a prűd templomszolga vitája a nemiségről, ami során az utóbbi az erkölcstant hívja segítségül, a pap pedig a vallástörténetből vett citátumokkal érvel. A regény egyik vonulata néprajzi jellegű, bűbájossággal, babonával foglalkozik. Ezen ismeretek közléséhez viszont a szerző kissé sántító módon konstruál narratív helyzeteket, ahol megbomlik az elbeszélés koherenciája. Bár meglehet, hogy szőrszálhasogatás irányomból a konstruáltság fölemlítése, hiszen a regény teljesen lebilincselő remekbe szabott figuráival, történeteivel és szerkezetével. Ez utóbbiról mindössze annyit, hogy a szerző kilenc fejezetre tagolta elbeszélését, mindegyik egy szín elnevezését viseli címként. A fejezetek élén álló fejrész (kopf), akár a hajdani románokban, összefoglalja a fejezet tartalmát. Csak hát bizony, nagyon másként a szokásosnál. Például a Fekete fejezetcím alatt így: „Fekete volt Benjámin Nyamburu bőre, mint a tojásbrikett; matt fekete az ég, mint az üst oldala, amikor Margit babácskáját lestük a holdban; nénikém arcán szurokgyöngyöcske gördült végig; bogárfekete a víz tükre a vödörben; koromfekete a misztériumjáték éji színpada; fekete volt Gyula bácsi ünneplős öltönye, mint a medveszar; és fekete, vad zenére táncoltak az aktívák az ÉDOSZ békegyűlésén.” (114. o.) Hát hogyne kapnánk kedvet az olvasáshoz!
