Az előző három prózakötetéhez (Silentium album, Pokolkerék, Fabella Domi) hasonlóan Vasagyi Mária mostani könyve is helyekhez kötött, van saját topográfiája és vízrajza, sőt, a korábbi szövegekből visszaköszönő szereplői: a család. Ezenfelül az írások zömének személyes vonatkozása van, önéletrajzi tekintetben, a famíliára vonatkozó dokumentumokat illetően egyaránt. Az elbeszélőhöz köthető önéletrajzi szálak behálózzák a Bácskaságot, de mindenekelőtt Zombort, azon belül is a Kruspér-ház (ma a Történelmi Levéltár épülete) mögötti udvarba vezetnek, ahol képzőművészek műtermei sorakoznak.
A képzőművészet (a zene, a helyek, vizek, különös történetek mellett) kiemelt helyet kap a különös, archaikus elemekkel, idegen nyelvű, főként latin, jiddis, német szavakkal, szövegrészekkel dúsított nyelven elbeszélt szövegekben. A képzőművészet a kreáció, a teremtés, egyben a végtelenség szinonimája az elbeszélésekben. A Rajzóra a Falcione-házban című szövegében élesen elkülöníti a tősgyökeres művészetet a mesterséggé silányított tehetségtől. A művészet akár börtönné válhat, okítja tanára a kislány korú elbeszélőt: „Netán arra vagy kíváncsi, miként győzedelmeskedik a szellem az anyagon, hogy majdan buzgón mutogasd fontosnak vélt tapasztalataid, de jaj neked, ha közben már nem az a letörhetetlen benső kényszer űz, hanem csupán holmi munkaszokás, becsvágy, hát még ha ismétléssé, netán puszta utánzássá zsugorul az alkotói láz! És megéri-e a kétkedés, hogy jó-e, amit a semmiből formálsz, magadnak szenvedés és öröm, másnak rébusz, firkálmány, kinevetett tárgy, pedig mi más ez itt, ez a sok vonás, mint papírra rögzített százféle félelem, miket kiokádott a lélek... szégyentelen magamutogatás. Mindenki másnak megfejthetetlen írás.” (90–91. o.) Az elbeszélésben egyetlen mondat említi a ház egykori tulajdonosának, Falcione Sándornak az emlékét. (Ő adományozta Zombornak a mezőgazdasági iskolát, vele 200 hold földet, az 1944/45-ös partizán megtorlás során a jótevőt elevenen megnyúzták.)
A látszólag kedélyes, angyali magasságból szemlélt történetek felszíne alatt folyamatosan jelen van annak tudata, hogy félelem, és kín hatja át egész életünket. Nem egyszerű halálfélelem, hanem a világba vetettség, a kiszolgáltatottság személyes és kollektív ősfélelme. A VID című elbeszélésben egy szobrász a párt közbenjárásával hozzájut egy hatalmas márványtömbhöz, azzal, hogy Josip Broz Tito lovas szobrát kell kifaragnia belőle. Befalaztatja magát a műtermébe, csak egy rést hagy, ahol kidobálhatja a törmeléket, és amelyen beadhatják az élelmet és a vizet. A ló remekül sikerül, de a Vezér fejével gondjai vannak az alkotónak. Először Draža Mihailović, kivégzett csetnik vezető vonásai formálódnak vésője alatt, majd Hitler fogkefe bajusza uralkodik el a portrén, ezt követően Napóleon jellegzetes hajtincse kunkorodik a faragványon, ami később már Horthy fizimiskáját ábrázolja. A párt szoborbizottsága hiába noszogatja a mestert, a szobor csak nem akar elkészülni, hiába leskelődnek a műterem falán hagyott résen, oda csak a nevezetes zombori napóra angyala lát be. Amikor a márványfej Sztálin, Lenin és egyéb diktátorok után végre hasonlóságot mutat az Örökös Marsall vonásaival, megmutatkozik az aránytalanság, a ló túl nagy, a lovas túl kicsi, a feje meg pláne az. Eddigre a köpenyén megragadt kőportól a szobrász maga is szoborrá lesz. Vésővel és kalapáccsal szabadítja ki magát burkából, szabadulásának mintájára összezúzza a szobrot. A bizottság hiába toporog a műterem előtt hetekig. Amikor végül bejutnak, döbbenten látják, hogy a mester a messze földről hozatott márványtömböt elpocsékolta. Viszont a teremben találnak miniatűr, női aktokat ábrázoló kisplasztikákat – a mester mindvégig egykori szerelmét szerette volna megfaragni a tömbből –, ezeket a bizottságosok rejtve zsebre teszik, majd nőiknek ajándékozzák, mintha azok fényképei nyomán faragta volna nekik a mester.
Többszörösen áttett történet, akár a legutóbbi délszláv háborúk egyikében megjelenő Jézust és elárulását, majd az áruló bűn alóli fölszabadulását feldolgozó, Ecce homo című allegorikus elbeszélés, vagy a kisebbségbe szorulást és a végtelen kiszolgáltatottságot megfogalmazó Thillioha tündérnépe.
Az Iratok a lombosi levéltárból ezektől a szövegektől sokkal deklaratívabb. Az 1944-es nyilas hatalomátvételt követő zsidómegsemmisítés során játszódó történet kísértetiesen hasonló sorsot beszél el, mint Zoltán Gábor Orgia című regénye, ám teljesen különböző eszközökkel. Az utóbbi hőse ugyan nem zsidó, viszont felesége és szeretője egyaránt az, üzemében zsidó nőket bújtat. Túléli az ügybuzgó nemzetvédők terrorját, a nyilasok munkára fogják, teherkocsijával neki kell a Dunába hordania a kivégzettek tetemét, Budapest eleste előtt pedig előbb lelki zsarolással, majd fegyverrel belekényszerítik a nemzetvédők fegyveres szárnyába, az úgynevezett légióba. Ezt is megússza, akkor viszont valaki főnyilast vél fölismerni benne, amiért természetesen lakolnia kell az új hatalom előtt. Vasagyi Mária történetének hőse egy zsidó, ráadásul kommunistagyanús orvos és családja, amely a likvidálás elől menekül a Délvidékről, Magyarország számos településén is föltűnik, így Budapest ostromakor is. Jelentős erőkkel körözik, számos tanú arról ismerte föl a magát asztalossegédként igazoló doktort, hogy mindenütt önzetlenül segített a bajba jutottaknak, gyógyított, kezelt és ápolt. Megússzák a körözést, hazakerülnek szülővárosukba, ahol meg a jugoszláv hatóság bebörtönzi, majd kényszermunkát szab ki számára. A kihallgatói azon kérdésére, hogy mit csinált magyarországi bujkálása során, mindössze annyit válaszolt: gyógyítottam.
A szövegfolyamot egyetlen valós dokumentum indítja, majd kvázi-dokumentumokkal (hatósági jelentésekkel, jegyzőkönyvekkel, parancsokkal, besúgók ármánykodásával) teljesedik az emberi nagyság és az emberi aljasság történetévé.
Vasagyi elbeszélői nyelve a már említettek mellett a szellemi néprajz elemeiből is töltekezik, ugyanakkor festői horizontokat hódít meg különleges hasonlatai révén: „A szoba úgyszólván sötétben maradt, a kicsi, de erős égő sugarai a papírra irányultak, csakis arra, s a visszaverődő fény az arcára olyan színt vetett, mint amilyen a babérrózsa levelének visszája a nyárvégi napestében.” (90. o.) „A szegfűs mintázatú fehér damaszt a ragyogást az arcokra visszaverte, minek folytán nyaktól szemig fehér volt mind, a haj és a homlok viszont a leveleken átszűrődő kora délutáni fénytől zöld színt kapott, mely alatt a szemüreg mint löszbe vájt gádor sötétlett, mélyén láthatatlan világ derengett.” (40.)
Bármi is legyen a témája, a művészetre vonatkozó gondolatai átsütnek az elbeszélésen, a tündérek dala kapcsán például: „Mily csodás zöngedezés! Micsoda énekes hagyománykészlet! Kimeríthetetlen. Ha nagyon fülelsz, két-három óra járásnyira is hallod, megtanulhatod és le is írhatod dalukat, ahogyan őseink tették. Különben honnan a világnak az a temérdek dallama? A tündérek repertoárjából! És még mindig tanulhatunk tőlük. A zeneszerzőkről és a költőkről ne is beszéljek, tudnivaló, hogy alkotás közben virtuális tündér lebeg fölöttük, és tollba mond. Ismertem festőt, nem is egyet, aki több-kevesebb sikerrel leste a kerteket, az erdőt, a vizet, netán föltűnik a tündér, az alkotást sugalló, akit aztán a megmutatkozásért és a látványára támadt alkotói ötletekért hálából formába önt vagy megfest.” (72–73. o.)
Írói módszerének lényege egyik elbeszélője révén érthető meg legkönnyebben. A kislány vak nagynénije egy cipősdobozt talál a nagyapa ágya alatt, és rejtegetett családi titkokat sejt bennük. A kislány az üres dobozból mintha dokumentumokat, fotókat emelne ki, egymás után sorolja a családtól elhallott történeteket: „…elsősorban sohase látott dolgokkal, sohase hallott eseményekkel iparkodtam világot teremteni a vak szemek mögé, elegyítve a családban elejtett szavakból fölsejlőt a lehetséges végtelenéből kiemelt esetlegessel, így ötvöződött a valótlanságból való – ahogy Iván szokta volt mondani: vanitatum verum –, amit a tényleges létben elnyelt a sorsszerűség ingoványa. […] Nem emlékszem pontosan, miként hangzottak azok a történetek, a dobozban bozsongó, a kitalált családi levéltárból eredő mesék, vagyis nem létező adatok kiegészítői, adalékok egy másik, meg nem élt életből. Mint ahogyan később, a jelen megélésekor is cselekedtem, minorem rerum commutationem efficerunt, egy kis változást hoztam létre a dolgokban.” (19. 0.)
