Fehér Miklós Fekete normalitás című alkotása a 2015-ös Gion Nándor Ifjúsági Regénypályázat díjnyertes alkotása. Az ifjúsági irodalom iránti érdeklődésem lecsengett, ebből eredően nem olvastam volna el, ha korábban nem találkozom a szerző prózai munkáival, amelyek kíváncsivá tettek, és érdekelt, hogyan ír egy fiatal alkotó ifjúsági regényt.
Hiszen a regény műfaja már jó régen kinőtte számos korábbi meghatározását, és azt is nehéz lenne egyértelműen megfogalmazni, hogy mit is fed valójában az „ifjúsági” besorolás. Velem még ifjúsági irodalomként olvastatták az iskolában a Robinson Crusoe-t, ami mára mesefilmmé avanzsált, a Tamás bátya kunyhóját, és ifjúsági könyvként olvastam Verne, Karl May, Cooper könyveit, a Gulliver utazásait meg egyebeket, noha a szerzők egyáltalán nem a fiataloknak szánták őket. Vagyis egyfajta átminősülésen mentek keresztül, idővel kerültek csak a fiatalok olvasmányai közé. Ugyanakkor nem egy, a fiataloknak készült írásmű a felnőtt olvasóközönség érdeklődési körébe került, például Tolkien, vagy J. K. Rowling munkái, ezek is a filmes világ hathatós támogatásával.
Az említett átminősülés mellett az irodalmi műfajokon belül működik egyfajta átjárhatósági elv is, ami egyszerre teszi hitelessé az „ifjúsági”, és a „felnőtt” olvasatot. Úgy tűnik, Fehér Miklós munkájában eredményesen valósul meg ez a műfaji besorolások közti határsértő átjárhatóság. A kötethez írt utószavában Hózsa Éva is hangsúlyozza, nem is biztos, hogy Fehér munkájában ifjúsági irodalomról van szó, és zárójelek közt megkérdőjelezi a mű regény mivoltát. Maradjon ez a kétely, se mellette, se ellene nem kell érvelni, mert a szöveg önmagában úgy jó, ahogy van, ha tetszik, bátran olvashatjuk regényként.
A hős a Fiú, akiről harmadik személyben szól az elbeszélő, tizenévesen öngyilkosságot kísérel meg, a kórházban töltött néhány nap során azon tépelődik, miként térhetne vissza a „normalitás” világába, miként kopírozhatná egymásra a benne élő Fiút és önmagát, vagyis választ találjon a „ki vagyok én?” kérdésre. Magyarázatot szeretne találni az emberek közti viszonyokra, azok hatásmechanizmusára. Az idegosztályon megfigyelt színes figurák mellé az egymásra sorjázó szövegrészekben, címmel jelzett fejezetekben megjelennek a szétszóródott család tagjai, a barátok és a szerelmek, a léttér konkrét helyei, végül az elbeszélő évekkel később szemtanúja lesz egy tinédzser öngyilkossági kísérletének, de nem akadályozza meg a cselekedet, hanem szurkol a másik fiúnak, vegye csak be a pirulákat. Mert vannak utak, amelyeket végig kell járni – gondolom én.
A Fiú a kórházba kerülését követően magának se tudta megmagyarázni, miért nem akar élni, miért kíván tizennyolc évesen végérvényesen pontot tenni mindenre. Nem meghalni akart, hanem meg szeretett volna szűnni. Úgy tűnik, nem a fekete, hanem a szürke normalitás elől menekült, amit apja már megtapasztalt, ő viszont nem szeretné. Legalábbis, akár ez is kiolvasható a következő szöveghelyen: „…az életet el lehet bukni, egyetlen rosszul megtervezett lépés, és az egészet dobhatja ki a szemétbe, elvakítja őt a rengeteg lehetőség, de senkinek sincs akkora marka, hogy eleget fogjon, ezért a Fiú kezéből is ki fog csúszni az élet. Egyetlen dolog, egyetlen munkahely, átlagos fizetés, átlagos barátnő és később feleség, jobbik esetben egészséges gyermekek várják majd nap nap után, egészen addig, amíg beleőrül, de akkor már késő lesz…” (68–69.)
A Fiú az öngyilkosságra sarkalló belső gonoszt egy erőltetett maszturbálás során veti ki magából a kórház vécéjében, annak kiürült helyét nyomban valami más kezdi feltölteni, az addigi életét irányító feketeséget megnyugvást nyújtó fehérség váltja föl, jelezvén, hogy a Fiú szembesült önmagával és az életet választotta.
A könyv háromnegyedénél jelentős változás áll be az elbeszélésben: „…ez a történet nem ideális, legfőképpen nem normális, mégis teljesen hétköznapi. A történetek soha nem érnek véget, a halál, az elmúlás, vagy a világvége sem szünteti meg az elbeszélések bonyodalmait. A históriák nem szakadnak félbe, örökös körforgásban folytatódnak, a legrosszabb esetben egy másik nézőpontból…” (84.) Ez történik itt is, az elbeszélő elárulja, hogy valójában ő a Fiú, és innentől már első személyben folytatja a narrációt. Mintha magához engedné a realitást, a korábbi, megnevezetlen személyek és térségek helyét nevükön szólított szereplők töltik be az elbeszélésben, akik Zentán, Újvidéken, Szegeden, a Tisza és a Duna partján mozognak, sőt, a jövőbe helyezett epilógusban a szerző részletes utcatérképet mutat be budapesti mozgásáról. Lassan minden a helyére kerül: „Először érzem úgy, hogy sínen vagyok. Először tudok mindent a nevén nevezni. Elég hosszú ideig voltam egyedül, jó pár évig én voltam saját magam párja, a párkapcsolatokat nem siettem el, megtanultam helyesen és őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én.” (117.)
Kifizetődött a kíváncsiságom, érdemes volt elolvasnom Fehér Miklós regényét, azt kaptam, amire számítottam: szinte neurotikus érzékenységet, vallomásosságot és kontemplációt, dúlt és csillapodó fiatal életérzést, nagyszerű történetvezetést, ötletes szerkesztési megoldásokat, figyelmet fönntartó elbeszélést és példás nyelvi kiforrottságot. Minderre még ráadás Kincses Endre utalásokkal teli címlapterve és remekbe szabott illusztrációnak sora, ami tökéletesen illeszkedik a kötet szövegvilágába.
