Parasztok, cigányok, kocsma, pártház (tanács) és templom, hitesek és szentesek, pletyka. Ezekre a pillérekre alapoz Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című kötete. Majdhogynem regény, de sokkal inkább novellafüzér, aminek helyszíne ugyanaz, egy nevenincs falu, szereplői is ugyanazok, élettörténetük pedig átfolyik egyik elbeszélésből a másikba, a szereplők föltűnnek egymás történeteiben, úgy ahogy azt újra és újra elmondják, és ahogy azt a habókos postai kézbesítő följegyezte kockás füzetébe, aminek a történet végére nyoma veszik, vélhetően a pártbizottságon köt ki.
Ez a képlet felveti, hogy Milbacher a pártházból hozzá került kockás füzetbe lejegyzettekből rekonstruálta a falu lakóinak csavaros történeteit, ami kevésbé hihető, mint az, hogy mindvégig maga jegyzetelte a pletykákból kihámozható eseményeket, a történeteket, anekdotákat, amelyeket hallott, esetleg maga is tanújuk lehetett. Bár szerintem inkább hallotta őket.
Kötete nem falutörténet, hanem a falun élőkkel megesett történetek sorozata, amelyek valamikor a múlt század második felében estek meg, vagy csak úgy beszélik, mintha megtörténtek volna. A falu valójában nem játszik szerepet az elbeszélésekben, van temploma, tanácsirodája, pártbizottsága, kocsmája, kiutalt fürdőszobás kis háza, az emberek laknak valahol, parasztházban vagy putriban, de olyan színes figurák népesítik be, mint amilyenek idősebb Pieter Brueghel vásznain láthatók.
Tele vannak történetekkel, amelyeket az újra és újra mesélés, a folyamatos ismétlés anekdotákká kerekített, az alapélményt földuzzasztotta, karikírozta, a falusi humor ismérveihez igazította a hagyományos-régies történetmesélés vágányán, keményen megfűszerezve trágárságokkal, mindez együttesen teremti meg a mindvégig kitartott elbeszélői hangot. A könyv udvariasan, de határozottan olvastatja magát. Olykor elképeszt abszurd és kíméletlen történeteivel, máskor megkacagtat, még akkor is, ha nem igazán lenne ildomos nevetnünk. De minden tragédián és badarságon átvezet az elbeszélő lendületes, trágársággal dúsított nyelvezete, előadásának kiegyensúlyozott stílusa, és nem utolsósorban, hogy a szövegrészek, nevezzük őket akár fejezeteknek, akár ciklusba foglalt novelláknak, ugyanazon szereplőket mozgatják, csak mindegyikben valaki más kerül reflektorfénybe, de a mellékszereplők köré is kerekedik még néhány anekdotikus történet.
Az elmesélt események nagyjából a múlt század hetvenes éveinek elejétől a nyolcvanas évek végéig tárgyalják a falu lakosainak viselt dolgait. Legalábbis úgy tűnik, ez a forrásperiódus.
Erről az időről szól a pletyka, a kézbesítő által terjesztett, majd a kocsmában az újramondás során a kollektív emlékezetbe ülepedő szóbeszéd. A folytonos ismétlés, a közösségi földolgozás a legsúlyosabb traumákat amortizálja, kezdve a csecsemőelcsinálástól, a pártemberek tivornyája láttán meghasonlott és magát fölkötő cigánybőgősön keresztül a németség deportálásának kollektív tragédiájáig. A pletyka teszi elviselhetővé a legrémségesebb dolgok elfogadását. Mert egy faluban megtörténik ám sok minden. Például egy igencsak füstös képű cigány focicsapatot szervez, csupa cigányból. Ez kiveri a biztosítékot a tanácsnál, meg az, hogy a focivezetőnek nagyon kinyílt a pofája, mert muzsikus társa volt az öngyilkos Büggős Ferkónak, és sokat tudott az urak ügyeiről és kőkemény orgiáiról. El is tűnik a faluból Lulumba, bizonyára börtönben végzi a nevét a meggyilkolt Patrice Lumumbáról kapott sportszervező, aki székből, sört szopogatva vezette az edzéseket.
Fontos megjegyezni, hogy a településen nincs feszültség a parasztok és a cigányok közt. Egyszerűen ott vannak egymással, és ennyi. Magányukban és szegénységükben egymásra vannak utalva, a gyakorlatiasság vezeti őket. A feszültséget a hatalom kelti, amikor például megorrol a cigányok focicsapatára.
A mulatságosan előadott történetek sora mögül átsüt a település leépülésének képe. Életfilozófiájukat az egyik szereplő, Zeller Lali a következőkben foglalja össze: „Az ember szeresse a pinát, a rántott csirkét meg a pálinkát.” Hétköznap a kocsma, ünnepnap a templom, közte semmi, csak a pletyka, vita. A periférián élő emberek közt nincsen tényleges kommunikáció, csak csesztetik egymást, érveik és szókincsük sincs a párbeszédhez, ezért vastagon trágárkodnak. Ami Milbacher jóvoltából jól is áll nekik. Az elbeszélő ugyanis ügyesen elkerüli a műparaszti beszédet, válogatott káromkodásai önálló nyelvként működnek, hiszen a káromkodás a szereplők szabadságának megnyilvánulási terepe.
Az elbeszélő nem nosztalgiázik a falu iránt, de nem is ítélkezik, se nem jósol a (mindenkori) falu jövőjéről, hanem lejegyez mindent, amit a társadalom szövetének felfeslése mentén észlel. És szemmel láthatóan rokonszenvezik a szereplőivel, és érezhetően jól érzi magát saját falujában.
