Izgalmasnak, szinte mágikusnak tűnhet minden pályakezdő tollforgató számára a pillanat, amikor elhatározza, írásaival kilép a „nagyközönség” elé. Lázasan latolgat, melyek lennének azok az alkotások, amelyek leginkább tükröznék gondolatvilágát, amelyek meghatároznák világlátását, amelyek bemutatnák az őt foglalkoztató témák sokféleségét, amelyekkel csapást vághatna maga előtt abba az irányba, amerre alkotói pályáján el kíván indulni. Az efféle válogatások során leginkább olyan írások kerülnek abba a bizonyos első kötetbe, amelyekben a szerző, úgy érzi, az egész alkotói univerzumát be tudja mutatni. A sorok között – hol inkognitóban, hol nevesítve – ott lapulnak az írói elődök, akiknek munkássága, irodalmi ténykedése felismerhető nyomokat hagyott e zsengéken, ugyanakkor filozófusok, zenészek, filmrendezők hatása is éppúgy felfedezhető bennük, hisz a „nagy elődök” egyfajta minősítő címkeként, megerősítésül szolgálnak a szárnyátbontogató író-, költőpalántának. Az úgynevezett „tipikus első kötetek” legnagyobb hibája épp ez a panoptikumszerű előd-felvonultatás, hisz a rengeteg hivatkozás, utalás között alig hallható ki a szerzői hang, nehezen határozható meg a szerzői attitűd. A másik jellemző hiba a mindent elmondani akarás. Az így született írásokat szinte szétfeszíti a rengeteg bölcsesség, a felhalmozott információ, melyeket a szerző az olvasó arcába zúdít, az csak győzze állni. Nagyon kevés olyan első kötet van, amelyekben a pályakezdő szerző kiérlelt hangú, koherens tematikájú, visszafogott ugyanakkor mellbevágó alkotásokkal debütál. Szőcs Petra Kétvízköz című verseskötete ilyen.
Irigylésre méltó az a tudatosság, amellyel a fiatal szerző összeválogatta első verseskötetének anyagát. Egyetlen alkotás sincs a kötetben, amely nem képezné szervesen a haláltematikát sajátosan bemutató versfüzér anyagát. Habár a kötetet alkotó 47 vers mindegyike különálló alkotás, a bennük kibontott téma, az azonos alaphangulat, a vissza-visszatérő szereplők azt a képzetet keltik, minden egyes költemény a Nagy Egész része, és hogy minden versben egy családtörténet fontos állomásait, alakjait, halódását, el/kimúlását kísérhetjük figyelemmel.
A Szőcs Petra által ábrázolt halálfelfogás amiatt szokatlan és izgalmas, mert nem félelemmel, rettegéssel teli halálélményt fogalmaz meg, hanem a halált, mint az élet ezernyi aprócseprő részét – egy ebédet, egy utazást, egy hanglemez meghallgatását – a maga hétköznapiságában ábrázolja. Szokatlan a szerző szenvtelensége, amellyel néhány szóba sűríti az elmúlást, mindössze közöl, ahogy egy kívülálló tenné a számára ismeretlen egyének esetében. Szőcs Petra úgy ábrázolja az anya, a nagyanya, az apa, Tata, Roró, Cucu bácsi alakját, hogy közben kitér halandóságukra, már életükben is búcsúzkodik tőlük, persze nem patetikusan, csupán olyan természetességgel, ahogy egy bevásárlócédulát olvas az ember. A versekben felvetett témák és motívumok – halál, sír, temetés, elmúlás, rothadás, magány, árvaság, kórház, koporsó, koponya, férgek, búcsúzás, bebalzsamozás, öregek otthona, feltámadás – hátborzongató és szorongással teli hangulat keltésére hivatottak, ugyanakkor azáltal, hogy szenvtelenül beszél róluk a szerző, a kötet végére a feloldást is elősegítik.
Szőcs Petra rendkívüli érzékenységgel vegyíti a filmszerű költői képeket és a groteszket, Etetés című versében nagyanyja haldoklását egy étteremben elköltött ebéd megjelenítésével ábrázolja, melynek során a nagyanya testrészenként tűnik el az asztal mellől, előbb csak a fél nyelve hiányzik, majd a keze, a szemhéja, végül mindössze pepita férgek maradnak a tányéron. Az elmúlás esetlegességét is sajátos módon fogalmazza meg a Hajnalban még nem címűben: „Azt hittem, egyszerre fogsz kihűlni. / Nem tudtam, hogy több napszak is eltelhet, / amíg a homlok utoléri a kezet.” A halál keltette szorongást helyenként élcelődő megjegyzésekkel enyhíti: „Ha nem válaszolok neked, a halál legkétségtelenebb jele…” (Ne gyerekeskedj), másutt bizarr, ám valószerű életképekkel elegyíti: „Most még visszajöhetnél, / négy nap alatt nem történt semmi érdekes, / leszámítva, hogy azt hazudtuk, később haltál meg, / és felvettük a nyugdíjadat…” (Visszahívó). A svéd gyermeklírára jellemző meghökkentő észjárás és „szarkasztikus” megállapításra épült csattanó is gyakori a kötet verseiben: „Cucu bácsi azért kapott hirtelen infarktust, / mert megijedt, hogy három lánya van, / és egyiket sem ismeri.” (Roró nevei). A csöppnyi humorral fűszerezett költészeti megoldások pedig különleges atmoszférát kölcsönöznek a komor verseknek: „Vadászkalap szemétbe, csíkos ingek caritas, / holnap már sok kis Tata áll az ingyenkantin előtt.” (Kétvízköz).
A halálmotívum sajátos kibontása mellett a kötet másik erénye a pontos és találó ábrázolásmód, amellyel alakjait egyedíti. A Honvágy című versében valósítja ezt meg legsikeresebben. Úgy játszik a Margit és Magritte nevekkel, hogy e nagyapai nyelvbotlással körvonalaz egy egész, fakó, korlátok közé szorított nagyanyai életet. A nagyanyáét, aki sosem áll háttal Tatának, nehogy az meglássa nagy, galambszürke szárnyait.
A filmszerű életképek alkalmazása fokozza a versek élvezeti értékét. A képzőművészet határmezsgyéje felé közelíti velük alkotásait a szerző: „A befagyott tóra kivonultak a nagyapák / szánkójukkal, mint lassú, fekete hattyúk.” (Vakáció); „Pupillánk elszokott a fénytől, / de irigyeljük a felröppenő madarak lábát.” (Este van).
Szőcs Petra versei valódi, két víz között lebegő alkotások. Fizikai értelemben a házak mögött, illetve a Vágóhídnál folyó vizek által behatárolt terület, az otthon és az ahhoz kötődő szerettek megörökítésének pillanatképei, szakrális értelemben pedig az örökös vándorlás, a lét körforgásának momentumai.
