A kötetet válogató és az előszót megfogalmazó Szávai Géza úgy tartja, hogy a nagy formátumú „ösztönös zseni”, Móricz Zsigmond gyakran élt a „sírás helyett kacagás” eljárásával, és tehetsége volt, hogy „a tragédiák mélyén szinte szakrális derűt” találjon. Mindezekre a megállapításokra a Hét krajcár című novellából kiindulva jut el.
Móricz korántsem a nevettetés szándékával alkotta meg hatalmas életművét, viszont jól érzékelte, amikor „kacag a nép”. Kiválóan jelenítette meg a léthelyzetek és sorstragédiák sorát, amelyeket a sírás képtelen feloldani és feldolgozni, ezek helyébe a felfakadó kacagás lép. A szöveggyűjtemény válogatója emlékeztet, hogy Móricz az elbeszélői hang hitelessége érdekében használta – talán túlzásba is vitte – a tájszólás fonetikus rögzítését, és a korra jellemző szófordulatokkal élt, ami megzavarhatja mai olvasóját, de ezek ellenére szöveghűen közli az írásokat.
Szávai Géza úgy tudja, hogy A búza és az ő pásztora című, A szegény ember humora alcímű szöveg nem is szerepel a Móricz-bibliográfiában, így hát, lévén humorról szó, ezzel az írással kezdi a gyűjteményt. Móricz írása először Az EST Hármaskönyvében jelent meg 1933-ban, meg is találtam a Digitális Tudománytár gyűjteményében ezt a cikket, a szerző válogatott elbeszélései közt viszont nem szerepel, tehát személy szerint is hálás vagyok Szávai Gézának a közlésért. A válogatott novellák sorába bizonyára amiatt nem került be, mert nem is novella, a szöveg eleje inkább értekezés, ma talán azt mondanánk rá, hogy esszé, a vége pedig, anekdotikus próza, amelyben Móricz egy bölcs parasztembert beszéltet, aki vélhetően nem megtörtént esetekről számol be neki, hanem a szegény ember világnézetéből fakadó, kitalált, folklorizálódott történetekkel traktálja. A bevezetőben a szerző éppen erről a világnézetről értekezik, kiemeli, hogy a gazda, akár öt, akár háromszáz holdas birtokkal rendelkezik, a síkságon is úgy tekint a világra, mintha hegycsúcsról tenné, akár a király, aki biztos benne, hogy országa elérte az optimális határokat, és minden ebben az állapotban marad az idők végezetéig. A szegény ember gyakran az égre emeli a tekintetét, hiszen egyik napról a másikra él, sokszor azt sem tudja, holnap mit eszik, és ez a szociális különbség a szegény ember oldalára állítja az egészséges túlélési ösztönt, ami gyakran kitalált történetekben, a saját baján csúfolódó, lázadás nélküli elfogadást megfogalmazó elbeszélésekben ölt testet. (Erről már sokat elmondtak a népmesekutatók, a népi humor ugyanolyan életre tanító bölcsességekkel szólal meg, mint a mese.)
Értelemszerű, hogy a válogató-szerkesztő az adomákkal végződő esszé után az Adomaforrás című, 1941-es cikket sorolta be. A rövid írás a hajdani adomázókra emlékezik, hangsúlyozza, hogy a hajdani adoma derűből fakadt, általános érvényű bölcsességet fogalmazott meg, szemben a kor iparilag gyártott, a már elbeszélteket újrafogalmazó, viccekre hajazó adomákkal szemben. A hajdani politikusokra emlékezve írja: „Igen, ezek tudtak adomázni. Náluk az adoma nem hajánál fogva előrántott szójátékból, vagy torz fantáziából született groteszk agyatlan elmésség volt, hanem annak a korszaknak a valóságos életformája. […] A hajdani adoma (…) kedélyből fakadt, az életbölcsesség kohójában izzott ki, és a fehér asztal és a zöld asztal politikus művészetében formálódott ki.”
A szövegek mindvégig anekdotikusak, a szerző leginkább újságíróként viselkedik, megteremti a szituációt a maga és a beszélgetőtársa számára, majd beszélteti a partnerét, mintha riportot készítene. Alanyai szerencsére bőbeszédűek, történeteik olykor a halál árnyékában játszódnak, de leginkább valami furfangban oldódnak fel, a „riporter” csupán annyi közbevetést tesz, hogy ne üljön le az elbeszélés, a párbeszéd dinamikája megtörje a monológokat. Fontos megjegyezni, hogy az anekdoták a szegény ember bölcsessége mellett a magyar hazafiságra, a magyar becsületre, a magyar virtusra fókuszálnak. Például A gavallér huszár története, ami a vajdasági olvasók számára azért is érdekes, mert az Újvidéken megjelenő Híd folyóiratban közölte 1941 decemberében. Ebben az időben Móricz Zsigmond Kodolányi Jánossal, Németh Lászlóval és Tamási Áronnal egyetemben a lap főmunkatársa volt.
Egykori tanára, a Petőfit is leteremtő Gyulai Pál, a harapós kritikus kapcsán végtelen együttérzéssel, megértéssel és megbecsüléssel ír az idős emberekről, a szenilitásukban is szimpatikus aggastyánokról, természetesen anekdotikusan megidézve egyik találkozását az agg professzorral és annak úgyszintén idős barátjával. 1941 júniusában anekdotákkal gazdagon fűszerezett írásban méltatja a góbéságot, a székely humort, jelezvén, hogy Székelyföldön egyformán gondolkodik az úr és a paraszt, néhány szóból megértik a mondanivaló kifejtetlen furfangját, aminek megértéséhez a budapestieknek külön kurzust kellene tartani. Végül leszögezi: „Erdély Erdély marad, mert tetőtől talpig homogén. Egyszerű. Ezek értik egymást minden kimagyarázkodás nélkül.” Megjegyzendő, Tamási Áron már egy évtizeddel korábban, 1931-ben leszögezte, hogy: „az új magyar irodalom legnagyobb kincse a székely humor lesz”. Móricz viszont a cikk írásakor nem irodalomban, hanem néplélekben gondolkodott. Ugyancsak a Hídban jelent meg 1940 októberében a Székely a bárban című írása, ami a szociális vetülete mellett a székelyek öntudatosságát, elfogadókészségét, kezdeményező és szervező hajlamát hangsúlyozza. Érdekes, de talán nem meglepő, hogy a Délvidéken megjelenő folyóiratban az erdélyi mentalitást igyekezett Móricz megjeleníteni, bár ismertetni.
A szegény paraszti világot az anekdoták révén egészen a jobbágykorig visszavetíti, ám saját korának is megvannak a parasztok mellett a maga szegényei, nincstelenjei, a városi munkások, a bányászok, az egész héten robotoló, vasárnap lerészegedő férfiak. Róluk a Tengeralattjáró című – ne mondjam, hogy a társadalmi témákban szociális érzékenységben jeleskedő Híd 1941. októberi számában megjelent – szövegében tudósít, egy Budapestről vidékre tartó, harmadosztályú vasúti utazás kapcsán: „Az egész népesség a tenger alatt él. Ez a különös létezés védi a maga elmaradottságának előjogait.” Jó alkalom ez az írás, hogy szót ejtsen a spórolós felvidéki tót menyecskékről is.
Móricz a népi humor mellett a vicc természetéről is értekezik. A Jó vicc pénzt ér című, 1931-es írásának címét az ihlette, hogy a skótok állítólag maguk gyártják ipari mennyiségben a skótokról szóló vicceket, és azokat akár diplomáciai úton is terjesztik, hogy kíváncsiságot keltsenek, és így növeljék kis országuk idegenforgalmi bevételét. A cikkben kategorizált viccek megértésének kulcsát is igyekszik értelmezni, sőt egészen a Szentírásban fogalmazottakig visszavezetni – ezt most nem idézem, túl távolra vezetne. „Mindenik viccfajnak két tényezője van. Van egy amelyre vonatkozik: arisztokrata, zsidó, skót, politikai, vagy közgazdasági. S adva van a tömeg, amely azonnal elfogadja, örül neki, nevet rajta, miért? Azért, mert értette, s mert benne nemcsak annak a rétegnek a kritikáját érzi, hanem a saját maga életének, sorsának és lelkiségének a kritikáját is.
Mért nevetünk a skót viccen? Mert mindnyájan spórolósak vagyunk, kicsinyesek és röghöz tapadtak. A zsidó viccen, mert mindnyájan nevetségesek vagyunk az okosságunkkal a mai világban. A politikai viccen? Mert mindnyájan együgyűek vagyunk és analfabéták a politikában, akárcsak a hivatásosok. A közgazdasági viccen – mindnyájan koldusok vagyunk, és nem tudunk magunkon segíteni.” Ebből a magyarázatból kiviláglik az író szociális látásmódja, ám a folytatásban arról értekezik, hogy amíg mindenki röhög a róla szóló viccen, addig az arisztokrácia nem, mert még a saját létezését is szeretné letagadni, következtetésképpen ennek a társadalmi osztálynak el kell tűnnie – amit jóslatként is értékelhetünk. Még csak annyit, hogy Móricz maga is gyártott viccet, amikor a budapesti, a kisvárosi és a falusi pénzről írt 1912-ben A pesti pénz című írásában, noha ez a szövege társadalmi és szociális körkép is egyben.
PONT Kiadó, Budapest, 2023, 97. oldal
Jó érzést kelt régi írásokat olvasni, erről szól az irodalom. A PONT Kiadó éppen ezért szeretné a Csintalan múzsa elnevezésű sorozatában, válogatásszerűen megismertetni az olvasóval a magyar és a világirodalom megmosolyogtató írásait. Már terítéken van Vay Sarolta, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Eötvös Károly és hamarosan Szávai Géza kötete a sorozatban.
