A regényes irodalomtörténet a XV. század elejéig vezet vissza, Kamancra, illetve Újlakra, ahol két fiatal pap, Pécsi Tamás és Újlaki Bálint elkészítette az első, majdnem teljes bibliafordítást, ami a történelem során a Huszita Biblia elnevezést kapta. Az sem mellékes, hogy az elbeszélés egy vendégfogadónak álcázott kuplerájtól indul, amit porrá zúzott egy égből lecsapó meteor. Ez a felütés megadja az elbeszélés alaphangját, a szerzőre jellemző humoros, szarkasztikus, ironikus előadást. A kötetet eleve kétirányú érdeklődéssel olvashatjuk: ha szeretjük a szerző elbeszélői stílusát, azért, ha érdekel bennünket a jugoszláviai magyar irodalom története – kicsit másként, mint ahogy hajdanán Bori Imre megírta – akkor azért. A Forum Könyvkiadó Intézet honlapján irodalomtörténetként tüntették fel a könyv műfaját – ezt ne vegye senki készpénznek – inkább regényes prózára számítson.
Balázs Attila már első regényével (Cuniculus, 1979) megalapozta elbeszélői modorát, még akkor is alapos tárgyismeretről, tényszerűségről, az összefüggések értelmezéséről tesz tanúbizonyságot, amikor az olvasónak úgy tűnik, csupán a képzelete csapong – csakhogy a tényekhez ragaszkodása nem a lexikon- és enciklopédia-írók száraz modorát idézik, hanem az alkotói felszabadultságát, a játékos ösztön szabadon engedését. Ő a „mesemondó szikla” megtestesülése, ami annak ellenére csapong, hogy kibillenthetetlen az egyensúlyából. Arra törekszik, hogy konfabulációjával kiaknázza a témában rejlő játékosságot. A mostani esetben is narratívája által kívánja ember-, vagyis olvasó közelbe hozni azokat a drámai, sőt tragikus eseményeket (mint a Kinek Észak, kinek Dél című, 2008-ban megjelent regényében), amelyek a Vajdaságban élő magyar emberek sorsát gáncsolták évszázadok alatt. A regényes irodalomtörténetét a már említett dr. Bori Imre irodalomtörténetének mentén fogalmazta meg, egykori egyetemi tanárát is megjeleníti könyvében. Bori Imre is eretnek volt a maga módján, mint a Huszita Biblia fordítói, mert nemcsak magyar írásbeliséget, hanem irodalmat talált olyan helyeken és időben, ahol tudós társai – például Pintér Jenő – szerint ilyesmi nem létezett.
Ő az útvezető még ott is, ahol Balázs Attila elbeszélője Dél-Amerika indiánjairól, földrészeket egykor összekötő alagútrendszerekről beszél, hogy végül eljusson a Tarcal-hegy alatt húzódó alagutak képzelt-valós történetéig. Ezzel a fejezettel nyomban eloszlatja a rendszeres irodalomtörténet képzetét. Azzal még inkább, hogy Szerémi György Magyarország romlásáról szerzett históriás leveléhez egy, útra pottyantott termetes tehénlepényen keresztül jut el. Az irodalom történetének útjai kifürkészhetetlenek, miként Ecuador hegyvidéki alagútjai. Privát – ez találóbb szó, mint a szubjektív – irodalomtörténetében a középkori textusok XX. századi alkotókat idéznek meg, a szerző ki-kikacsint a világirodalomra, meg az önreflexió tükrébe, hogy az olvasó is lássa az írás közben arcára kiülő mosolyt.
Az irodalomtörténet-írás elvileg egyszemélyes munka – egységes látószögre, megítélési alapra van szükség hozzá. Ennek ellenére a „nagy”, akadémiai irodalomtörténetek nem egyetlen szerző munkái. Bori tanár úr után egykori tanársegédje, dr. Vajda Gábor fogott bele a jugoszláviai magyar irodalom újabb szemléletű történetének megírásába, első nekifutása, A magyar irodalom a Délvidéken, 1995-ben (állítólag terjedelmi okok miatt) megcsonkítva jelent meg, a második kísérlete (Remény a megfélemlítettségben, 2006; Az autonómia illúziója, 2007) a szerző hirtelen halála miatt a második kötetet követően töredékben maradt. (Kontra Ferenc 2011-ben közölt félezer oldalas összeállítást Horvátország magyar irodalma – a kezdetektől napjainkig címmel; dr. Lábadi Károly pedig Horvátországi magyar irodalomtörténetének lexikonát állította össze 2024-ben, ami 100 oldallal terjedelmesebb lett Kontra munkájánál – mindkét kötet az egykori Jugoszlávia magyar irodalmához is kapcsolódik.)
A két utóbbi kötetben csupán 1945-től dokumentálja a jugoszláviai magyar irodalom történetét. Az egyszerzős irodalomtörténeti áttekintések manapság alternatív jellegűek és szórakoztató célzatúak. Így például Háy János, Milbacher Róbert és Nyáry Krisztián idevágó munkái. Ők átértelmezték az irodalomtörténet-írást, velük szemben Balázs Attila pedig körbe-irodalmazza – irodalmat teremtett az irodalom történetéből. Amellett tartja magát tárgyához, hogy szabadon szárnyal írói fantáziája. Az alkotópróza javára kisajátított irodalomtörténetében szinte mitológiai méretűvé növeszti útvezetője, dr. Bori Imre alakját. Megjegyzendő: dr. Bori már életében biztos kezű irányadó volt. Sőt, ennél több. Olyan ez a könyv, mintha Borges írta volna a világ összes könyvének ismeretében, ám egyetlen szerző nyomdokában járva.
Balázs Attila természetesen nem időzik el Bori Imre irodalomtörténetének minden állomásánál, kortársait – magyarokat és szerbeket – korábbi alkotók tárgyalásakor idézi szövegeibe, amelyek különálló elbeszélések képzetét kelthetik, ám mégis egymáshoz szálazódnak. Érdekes, hogy legkevesebbet a XX. század második felével foglalkozik, amit az Új Symposion vonzáskörében alkotótársaival együtt megélt. Ezt a korszakot egy Bozsik Péternek – aki 1990–1991-ben szerkesztője és főszerkesztője volt az Új Symposionnak – adott interjúval intézi el. Regényes irodalomtörténetében nem ez az egyetlen nyitva hagyott kiskapu, hogy lehetőséget teremtsen magának az esetleges folytatásra, miként Bori tanár úr is folyton csiszolgatta munkáját a jugoszláviai magyar irodalom történetéről.
Nyitókép: Kortárs–Forum, Budapest–Újvidék, 2024, 291 oldal
