Utazás az Én mélyére

Történet az Öregről, amely, mint minden valamirevaló történet, igaz. Dióhéjban ebbe az egyetlen mondatba sűríthető Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regényének a tartalma. A kötet lapjain tehát igaz történetet olvasunk az Öregről, aki semmire sem emlékszik már, és aki tulajdonképpen mindenre emlékszik, csak nem biztos benne, hogy a feltoluló emlékek tényleg az ő emlékei, vagy sajátjaként kezeli mások emlékképeit. „Befúrja magát az emlékei közé, az elfelejtett emlékei közé. Amikor felébred, érthetetlen szavakat mormol.” Ezt írja az Öregről a Szerző, vagy legalábbis ezt jegyzi le róla, mert könnyen megtörténhet, hogy személyesen az Öreg tollba mondja a történetet, amely Lukianoszéhoz hasonlóan: igaz. Ne legyen kétségünk afelől, hogy képes lehet erre, hiszen arra is képes, hogy egyszerre legyen az, aki az Öreget látja és maga az Öreg. Ennek tudatában valakiben fészket rakhat a gondolat, hogy netán a Szerző az Öreg, vagy akár az Olvasó. Ez sok mindent megmagyarázna. Leginkább azt, hogy „attól, hogy a múltunkat nem ismerjük, még van esélyünk emlékezni rá”. Tudjuk, a múlt nem az, ami a múltban lejátszódott, hanem az, amire utólag emlékezünk belőle. Talán éppen ezzel a bölcsességgel felvértezve érhette el a szájtátva és nyitott szemmel alvó Öreg, hogy valódi látványosságnak számít, nem más, mint „a mozdulatlan cselekvés látványa”. A turisták miatta özönlik el a térséget, hogy a Kerítésen túl egy pillanatra megleshessék őt, a mitikus hőst, akire felnézhetnek, és akivel azonosulni tudnak. Hozzá fűződnek legféltettebb gondolataik, benne rejtőznek legtitkosabb vágyaik, költői magasságokba emelkednek hétköznapi félelmeik, ő képviseli a lelkük mélyén lakozó örök gyereket, benne futnak össze személyes emlékeik, évezredes mítoszok, istenek és sárkányok.

A Belső tízezer alternatív füves könyv, utazás az Én mélyére. A cselekménynélküliség teremti meg a történeteket, amelyek az emlékezés és a felejtés határmezsgyéjén az időtlenségben találkoznak. Olvasás közben mindvégig az örökkévalót magába sűrítő pillanatban járunk, mintha csak beléptünk volna egy örökmozgó szerkezetbe, már nem a történelemben, hanem a regényben élünk, egy fragmentumszerű, hiányos regényben, „a világ egy része, mindig is kimondatlan, elképzeletlen marad”, a személyes és a közösségi emlékek, mindaz, ami voltunk és vagyunk egymásra íródnak, olyan létállapotot teremtve, amely kizárólag önmagához méri az időt és a teret. Ugyanígy jár el folyton-folyvást az Öreg is, aki hol mozdulatlanságba dermedve az emlékezés hiányára emlékezik, hol lehunyja szemét, s hagyja, hogy „a napsugarak játszanak tar koponyáján és a szemhéjára tetovált jeleken, melyek közül az egyik a Napot, a másik a Holdat ábrázolja”, hol állandó társával, a Kalevala kovács-hőse Illmarinnennel diskurál, hol pedig atom-tengeralattjárón siklik tova, a közelségében is távoli célja felé, a belső tenger felé. Hömpölygő lírai futamában – belső monológjában, amit önmagának mond el – Karácsonyi Zsolt mind intellektuális töltetű mesélőkedvével, mind poétikai eljárásával érzékelteti velünk, hogy az életben minden töredék, a látszat ellenére azonban ez a rengeteg foszlány mégis mind összetartozik és elválaszthatatlan egymástól. Ugyanúgy, mint a szerző költői regényvilágában a Lugas, a Ház, a Kerítés, az Ösvény és az Öreg. Az Öreg, aki, ugye, lehet maga a Szerző, vagy akár az Olvasó is. Bárki is legyen, a története, mint minden valamirevaló történet, igaz. „A meg nem teremtett világ úgy hajol rá a teremtettre, mint a rég üres szemgolyóra csukódó, szikkadt, töredezett szemhéj.”