Gyerekként feltehetőleg mindannyian ábrándoztunk róla, hogy felkerekedünk, miként a népmesékben a legkisebb királyfi, és elindulunk világot látni. Felfedezni idegen országokat, vidékeket, különös népeket és szokásokat, mindeközben tengernyi kalandban lehet részünk. Sokan talán neki is vágtak a nagy útnak, köztük jómagam is. Habár csak néhány utcányira jutottam, hiszen eltántorított a sejtés, hogy odahaza lesz majd nemulass, a boldogító izgalom és a bizsergető kíváncsiság, amik világlátásra késztettek, megmaradtak az emlékeimben.
Valahogy így lehetett ezzel a középkor embere is, aki előtt ott terült el az egész földkerekség, arra várva, hogy megismerjék. Bánki Éva Navigátor című regénye ebbe az időbe, a nagy felfedezések korai korszakába kalauzol, megidézve az első portugál hajóutakat. Habár a tengerre szállásnak akkoriban elsősorban kereskedelmi mozgatórugói voltak, hiszen egész Európa az egzotikus Kelet fűszereire és kincseire áhítozott, a kíváncsiság talán még a haszonszerzésnél is erősebb ösztönző erő lehetett: kideríteni, hogy mi van a látóhatár mögött, a nagy vízen túl. „ A római gályákat rabszolga evezősök hajtották, a híres karavellákat a vitorlákba fogott szél… és a reneszánsz felfedezőkedv” – írja Bánki Éva jelen kötete bevezetőjében, s e két lényegi elemnek: a felfedezőkedvnek és a portugál csodahajóknak egyaránt fontos szerepük lesz a lebilincselő történetben.
Felfedezőkedvre az olvasóknak is szükségük lesz, hogy kísérőül szegődhessenek a regény főhősei, az Alencar fiúk mellé, a nevezetes karavellákra. E portugál hajókat ugyanis nem áruszállításra, hanem felfedezőutakra tervezték. Evezősök helyett a szelek mozgatták, amelyeket a kormányosok fogtak vitorlába. Nem hajózhatott velük akárki, jól képzett kormányos nélkül gyorsan elsüllyedtek. A navigátor volt a hajó lelke. S az Alencarok három nemzedéke, a három Pero, egyaránt derekas navigátoroknak bizonyultak. Igaz, őket nemcsak az éhség, a szüleiknek való bizonyítási vágy és a királyuk hódító eltökéltsége késztette tengerre szállni, hanem egy titok is: különleges kapcsolatuk volt a „mindenséget mozgató széllel”, ráadásul mindhárman „a fénylő messzeségben hajszolták a végtelent, az elérhetetlen tündöklő boldogságot”. Ők fél szívvel akkor is a tengert járták, ha éppen a szárazföldön kellett várniuk a következő kihajózásig, s azt tartották magukról, hogy a tenger gyermekei.
Bánki Éva, vérbeli elbeszélőként, nem neves hajóskapitányok életére fókuszál, akiket mindenki ismer (Kolumbusz, Vasco da Gama, Magellán), hanem remek érzékkel a kormányosokat teszi meg kalandregényének központi figuráivá, érzékeltetve, hogy az adott kor hősei a tengerészek és az ismeretlen titkait feltáró felfedezők, sokszor névtelen navigátorok voltak. Az Alencar fiúk mindhárman a Pero keresztnevet viselik, s eme ismétlődő nevek a sors körforgását szemléltetik. Az alacsony származású, gyerekkoruk óta a tengeren szolgáló férfiakét, akik a nincstelenségből vágnak neki a végtelen vizeknek, annak bizonyosságával, hogy hajójuk a végzetük is egyben. Róluk csak elvétve emlékeznek meg a történelemkönyvek, így Bánki Éva regénye hiánypótló olvasmány, hiszen a tényleges tengeri utak, nagy felfedezések történetén túl bepillantást enged a navigátorok életébe, mindennapjaiba. Hogy hogyan készültek a hivatásukra, mi motiválta őket, milyen lehetett a hitviláguk, és ki várt rájuk odahaza.
A regény nőalakjai: Maria Goncalves, Aldonca, Rita, Teresa, Catarina hasonló sorsú karakterek, akiknek életfeladatul a kiszolgáltatottság, a végtelen várakozás és a türelem gyakorlása jut. Az adott kor nem kecsegtet számukra érvényesülési lehetőségek sokaságával, társadalmi pozíciójukat a származás és a házasság révén határozzák meg. „A lovagok a távoli szerelmet szeretik. Az elérhetetlen vagy elátkozott hercegnőket, akik a hófödte hegyek között vagy egy hullámok ostromolta, messzi szigeten várják a megmentőjüket. Hercegnőket, akiknek a kegyeiért sárkányokkal, szörnyekkel, elátkozott lovagokkal kellett megvívni. A tengerészek viszont megelégedtek egy bájosan mosolygó arcocskával, egy házias, tüsténkedő feleséggel, aki a gyerekekkel a karján várja őket a kikötőben” – meséli szemléletesen Bánki Éva, viszont Rita és Aldonca karakterén keresztül felvillant a háziasszonyság mellett némi kitörési lehetőséget. Rita a tudásszomjas, öntudatos, lázadó nőt testesíti meg, akinek rátermettsége a férfiakéval vetekszik, Aldonca pedig üzleti vénája és remek süteményei révén képes önállóan is eltartani családját. Ezek a „furfangos” sütemények képezik a regény kulináris szálát, amelyben a szerző bemutatja, hogy a felfedezések nemcsak a XV-XVI. századi portugál építészetet, természettudományt és történetírást határozták meg, hanem a konyhaművészetet is. Az országba beáramló egzotikus fűszerek, a nádcukor, az arab ételkészítési hagyományok rengeteg édességet, cukrászsüteményt ihlettek, így a kötetet olvasva a tengeri kalandok mellett a portugál konyhaművészet alakulásából is ízelítőt kapunk.
Bánki Éva nemcsak remek elbeszélő és irodalomtörténész, hanem a portugál irodalom, kultúra és történelem szakavatott ismerője, aki ösztöndíjasként hosszú időt töltött Lisszabonban. Kalandregényének minden sora mögött érezni a tudást és ismeretanyagot, ami választott témájának alapját biztosítja. Kötetét olvasva nemcsak egy fordulatosan elmesélt, kalandos történetet kapunk, hanem a történetvázra felépített, érdekes adalékok sokaságát, amelyekkel kézzelfoghatóbbá válik a történelem, és valószerűvé, egyszersmind meseszerűvé is válik a cselekmény. Szereplői hús-vér hajósok és mesehősök is egyben, akik nem leigázni akarják a természetet, hanem megpróbálják kiismerni a törvényeit, és tiszteletben tartani azokat. Kalandjaik ezáltal univerzálisakká válnak, ahogy a legkisebb királyfiké, és a megismerés vágya hajtotta, örök emberi kíváncsiság előre vivő erejét hirdetik. Régen olvastam ennyire letehetetlen kötetet, amely magába szippant, és elhiteti velünk, hogy a középkori marokkói rabszolgapiacon, a Jóreménység fokánál, Tengerész Henrik, János király vagy Mánuel király udvarában, netán egy törött árbócú karavellán hánykolódunk éppen, miközben a maga pompájában elvonul tekintetünk előtt a buja afrikai táj. „Mesét mondó mesék vagyunk mi. Semmik” – véli Fernando Pessoa, Bánki Éva Navigátorát olvasva viszont elönt bennünket a bizonyosság, hogy efféle mesék nélkül szegényebbek lennénk a koldusoknál.
Nyitókép: Kolibri Kiadó, Budapest, 2024, 200 oldal
