A kilencvenes évek elején egy képzeletbeli amerikai városkában, Twin Peaks-ben elkövetett rejtélyes gyilkosság tartotta lázban a sorozatkedvelőket. A városka elnevezésével azonos címet viselő sorozat az alkotóinak, David Lynchnek és Mark Frostnak köszönhetően egyfajta mérföldkövévé vált az amerikai sorozatgyártásnak, aminek következtében azok is rákattantak a szürrealista filmek pápájának a filmjeire, kik korábban túl abszurdnak, betegesnek tartották alkotásait. Amikor csütörtök esténként – a Magyar Televízióban ekkor sugározták a sorozatot – megláttuk a városka bejáratát jelző táblát a televízió képernyőjén, és elkezdődött Angelo Badalamenti vészjósló, szívfacsaró zenéje, elindult a varázslat és a rettegés. Azóta tisztában vagyunk azzal, hogy a baglyok nem azok, aminek látszanak.
Márpedig David Lynchnek nem ez a három évadot megélő sorozat volt a legnagyobb dobása.
A kétszeres César-díjas amerikai filmrendező, filmproducer, zene- és vizuális művész 1946-ban született Missoulában (USA, Montana állam). Az Aminek álmodom (Room to Dream) címmel megjelent életrajzi könyve szerint sokáig nem volt egyértelmű, hogy filmrendezéssel foglalkozik majd. A saját bevallása szerint a mozifilmek mindössze annyira izgatták, hogy az autósmoziban a lányokkal csókolózzon a vetítések ideje alatt. A későbbiekben a philadelphiai Művészeti Akadémiától is egyáltalán nem túl fájdalmas búcsút vett, az egyetem vezetőihez intézett búcsúlevélben azt írta, hogy talán még beugrik néhány Coca-Colára, de azt is megjegyezte, hogy komolyan elkezd foglalkozni a filmkészítéssel.
Ekkor kezdett bele a Radírfej (Eraserhead) című filmjének a forgatásába. A film kezdetben kudarcot vallott, és csak később éjszakai vetítéseken lett sikeres.
Lynch számára az áttörést Az elefántember (The Elephant Man) című filmje hozta meg, amit nyolc Oscar-díjra jelöltek. Lynch szerint ezzel a filmjével esett át a tűzkeresztségen.
Lynch lényegében egyetlen, de óriási buktát könyvelhet el. Ez pedig az 1984-ben bemutatott Dűne (Dune) című filmje. A Frank Herbert kultikus sci-fi regénye első filmváltozatán folyó munkálatok méltán szerepelnek a pokoli filmforgatások között. A filmet eredetileg egy európai konzorcium égisze alatt Alejandro Jodorowsky rendezte volna, és olyan hírességek is szerepeltek volna benne, mint Salvador Dalí és Orson Welles. A látványtervek elkészítéséért H. R. Gigert bízták meg, a jelmezeket Moebius készítette volna, a film zenéjének a megírásához pedig a Pink Floydot kérték fel. Azonban 1980-ban Dino De Laurentiishez, a nyolcvanas évek sztárfilmproduceréhez kerültek a jogok. Először Ridley Scottot, majd miután Scott a Szárnyas Fejvadász forgatása miatt elutasította, David Lynchet kérte fel a film megrendezésére. A filmet Mexikóban forgatták, ami elhúzódott és sokan megbetegedtek a helyi élelmiszerektől. Így minden enni- és innivalót az Egyesült Államokból szállították a forgatócsoportnak. A legrosszabbul Jürgen Prochnow járt. Az egyik jelenetben felrobbant a feje felett az egyik gázlámpa, és csak fürgeségének köszönhette, hogy nem égett meg ő maga is. Az egyébként űrbéli látványorgiaként számon tartott film bukása után Lynch nem akarta még egyszer megégetni magát egy tudományos-fantasztikus film elkészítésével, ezért elutasította George Lucas felkérését, hogy ő készítse el a Csillagok háborúja eredeti trilógiájának az utolsó, A Jedi visszatér című részét.
A következő filmje, a Kék bársony (Blue Velvet) is a kezdetekben kudarcnak tűnt. Laura Dern, a film egyik szereplője szerint a vetítésen az emberek nem tudták, nevessenek-e, vagy pedig hanyatt-homlok kimeneküljenek a filmpremierről. A mű végül kultfilmmé nőtte ki magát.
Négy évvel később Barry Gifford azonos című regényéből készült filmje, a magyar nyelven kicsit érthetetlenül, Veszett a világra fordított Wild at Heart elnyerte a Cannes-i fesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Gondolom, mondani sem kell, hogy Lynch ezzel a filmjével is sokaknál kivágta a biztosítékot. A filmnek a mozikba kerülését megelőző próbavetítéseken ugyanis egy, túl abszurdra és erőszakosra sikeredett jelenet miatt a nézők tömegesen hagyták el a termet. A stúdió a jelenet kivágását követelte a rendezőtől, ahogyan a film végét is kifogásolta. Lynch, nehéz szívvel ugyan, de kivágta az ominózus jelenetet, és a film végét is megváltoztatta. De azért odaszólt a forgalmazónak: „Megadom nekik a kib...tt happy endet!” – mondta.
Lynch a Veszett a világgal párhuzamosan dolgozott a fent említett Twin Peaksen, amit a sorozat előzményfilmje, a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! (Twin Peaks: Fire Walk with Me) című film követett. Következő művét, a Lost Highway – Útvesztőbent öt évvel később mutatták be. A film ötlete jóval korábban megszületett, de a forgatókönyv megírása éveket vett igénybe. A 2001-ben bemutatott Mulholland Drive – A sötétség útja, mely eredetileg egy televíziós sorozat terveként indult, meghozta Lynch harmadik rendezői Oscar-jelölését. Történetvezetése és képi világa sok hasonlóságot mutat a Lost Highway – Útvesztőben című filmjével.
A két fenti alkotás között, 1999-ben bemutatott Straight Story – Az igaz történet egy atipikus Lynch-mozi, amely egy 73 éves özvegyemberről szól. A saját értékrendje és erkölcsi kódexe szerint élő idős férfi más híján a fűnyíróján indul el meglátogatni 350 mérföldnyi távolságra élő fivérét. A road movie az ő belső és külső utazását követi.
A rendező 2006-ban rendezte meg utolsó nagyjátékfilmjét, az Inland Empire-t, 2017-ben pedig elkészítette a Twin Peaks harmadik évadát.
Lynch filmjeiben kiemelt szerepet ad a zenének is. Kevesen tudják, hogy szólóelőadóként és különböző formációival több lemezt és dalt is megjelentetett, azonban nem szerette a fellépéseket.
Egyszer elhívták Párizsba, hogy a BlueBOB nevű projektjével lépjen fel egy menő koncerthelyszínen. Lynchék kérték, hogy az esten úgyszintén fellépő Beth Gibbons, a Portishead énekesnője előtt játszhassanak, de a szervezők másképpen gondolták, így utána léptek fel. Ez nagyon nem volt Lynch ínyére, ezért négy szerzemény eljátszása után egyszerűen levonultak a színpadról.
No de mi is az, amit David Lynch nyújtott a filmkedvelőknek, és amivel nyomot hagyott a filmművészetben?
Mindenekelőtt az a felismerhető látványvilág és hangulat, amelyek a szürrealizmus, a horror és a dráma elemeit ötvözik. Az általa előszeretettel használt absztrakt álomszerű képek, amelyek nem mindig logikusak, de érzelmileg erőteljesek. A valóság és az álom közötti határ elmosódása, no meg a kontrasztok a hétköznapi és a bizarr között. A sötét, nyomasztó atmoszféráról és az idő és a tér manipulációjáról nem is beszélve.
Lynch filmjei a laikusok számára talán olykor nyomasztóak, de ha jobban körülnézünk a világunkban, a filmrendező alkotásaival egész idő alatt görbe tükröt tartott elénk. A fentiekben már megemlített Twin Peaks is valójában egy sötét titkokat őrző, de valójában békés kisvároska képét láttatta velünk a kilencvenes évek nem kevésbé abszurd és szürreális balkáni vérzivatarában.
Most pedig, amikor David Lynch fogta a kalapját és eltávozott az élők sorából, valahol mindannyian egy kicsit egyedül maradtunk az egyre sötétebb és egyre bizarrabb világunkban.
Nyitókép: AP via Beta
