Amíg a jobb sorsra érdemes főtt sonka, néhány tojás és a reszelt torma a hűtőben arra várakozik, hogy az ügyes háziasszonyok húsvéti maradékmentés címen új ételt alkossanak belőlük, a süteményekre – ha még maradt mutatóba a locsolkodók után – továbbra is vígan rájár a család apraja-nagyja, hiszen azokat nem lehet megunni. Kiváltképp, ha olyan sütik kerültek terítékre, mint a zserbó, a grízes-mézes vagy a magyar pite. A sor persze nem véges, rengeteg hasonló sütemény van, amely alapját a mézes, a kakaós vagy a sima lapok és a köztük megbúvó diós-mákos, vanília-, citrom-, karamell- vagy csokikrémes töltelék képezi. De mind közül talán mégis a legnépszerűbb a már említett magyar pite, amelyet így, ezen a néven csak mi, vajdasági magyarok ismerünk a többségi nemzet jóvoltából, Magyarországon hiába keressük a cukrászdákban, csalódottan, üres kézzel és korgó gyomorral fogunk távozni. Hacsak nem hatlaposként vagy koldustortaként kérjük, mert ezek úgyszintén hat tésztalappal és csokikrémmel készülnek, és rokoni kapcsolatban állnak a mi magyar piténkkel.
(Illusztráció)
Rejtély, hogy a mindkét országban – sőt idevehetjük az egykori jugoszláv tagállamokat is, hiszen Horvátországban vagy Szlovéniában is ismerik és előszeretettel fogyasztják – generációkon keresztül öröklődő családi recept szerint készülő hatlapos, csokikrémes süteményt ki és mikor nevezte el vidékünkön mađaricának. Találgatni persze lehet. Többen az Osztrák–Magyar Monarchia korára vezetik vissza a süti eredetét, egészen pontosan a XIX. század második felére, amikor felvirágzott a cukrászat. Budapesten ez idő tájt két cukrász, Gerbeaud Emil és Dobos C. József kapott külön elismerést innovatív receptjéért: előbbi a zserbó szeletért, utóbbi a dobostortáért. Tény, hogy mindkét sütemény ugyanúgy lapokból áll, amelyek között a tésztarétegekkel megegyező vastagságú töltelék van, így felvágva, keresztmetszetében hasonlítanak egymásra. És annak ellenére, hogy a magyar pite ízében eltér a zserbóétól, mert abban lekvár és dió képezi a tölteléket, kinézetben jobban emlékeztet rá, mint a dobosra, amelynek tetején karamellréteg van, viszont ízében inkább a doboséhoz hasonlít, mivel tölteléke szintén csokoládés. Valójában annak egyszerűbb és olcsóbb verziója, ugyanis nem piskótát kell hozzá sütni sok tojásból, hanem kevesebb hozzávalóval kiadósabb tésztát gyúrni, és a töltelék ugyancsak sokkal szerényebb: lisztből, tejből, cukorból és kakaóból készül, az egyetlen közös hozzávaló mindkét krémben a vaj.
Ezzel az elmélettel már az is teljesen világos, miért nevezik a magyarországiak hamis dobosnak a mi magyar piténkre a megszólalásig hasonlító sütit: nem mindenki engedhette meg magának a valódi dobostortát, ezért egy okos és takarékos háziasszony megalkotta annak pénztárcakímélő változatát. Sőt, e logika mentén maradva mondhatjuk, hogy a mađarica valójában a hamis dobos szelet klónja, mert ha rákeresünk az egyik és a másik receptjére, láthatjuk, hogy mindkettőnek szinte hajszálpontosan ugyanazok a hozzávalói.
Mindezen adatok birtokában én azt gondolom, hogy a magyar pite valamikor a trianoni idők után született meg, amikor a szerb ajkú szomszédasszonyt meghívta egy csésze feketére a magyar szomszédasszonya, a kávé mellé a süteményestálcáról elfogyasztott egy (jól van, no: két-három) szelet hamis dobost, amely annyira ízlett neki, hogy elkérte a receptjét. Otthon megsütötte, és a szomszédasszony tiszteletére elnevezte mađaricának.
Nyitókép: (Illusztráció)
