Törékeny szépség

Gyerekkorom legvarázslatosabb tárgyai anya porcelánfigurái voltak. A vitrinben sorakoztak, üveg mögött, és nekünk, gyerekeknek, csak nézegetni lehetett őket, piszkálni nem, nehogy baja essen a kecses táncosnőknek, akik olyan finom, csipkeszerűen áttört ruhát viseltek, amilyen szépet még mesekönyvben sem lehetett látni. Nagy megtiszteltetésként éltem meg később, nagyobbacskaként, hogy letörölhettem róluk a port, esetleg megváltoztathattam helyüket a polcon, és például úgy fordíthattam a legszebbiket, hogy a kezében tartott tükör perspektívája kerüljön előtérbe.

Akkoriban, ha vendégségbe mentünk, a legtöbb lakásban megszokott látvány volt, hogy porcelánfigurák díszítették a polcokat: apró állatok, férfi és női alakok, bibliai témájú motívumok, hétköznapi életkép-kompozíciók sorjáztak horgolt csipketerítőkön, sőt az ünnepi asztalok ékei is féltve őrzött porcelán tálak, étkészletek voltak, s a dohányzóasztalokon nem ritkán porcelán hamutartó, porcelán váza kapott helyet.

Talán a kilencvenes évek zűrzavaraiban kezdtek eltűnni körülünk a porcelántárgyak. Az értékesebbeken sokan túladtak, a hétköznapiakat pedig, mintha egy letűnt világ tanúi lennének, dobozok, padlások homályába száműzték. Igaz, a vitrinek is kivándoroltak a nappalikból, a manapság divatos, néhány polcos szekrényeken már hely sincs az efféle díszek tárolására. Felvetődhet a kérdés, hogy e megváltozott lakberendezési divat hatására maradt-e még tér a porcelánnak. A kerámiaipar legnemesebb anyaga hogyan kaphat helyet az életünkben?

E kérdésekre ad sajátosan frappáns választ a szabadkai Muzej porcelana iz naših kuća, avagy az Otthonaink Porcelánmúzeuma civil szervezet, amelynek vezetője, Nikola Slavić, több éves gyűjtőmunkája eredményeként, a közelmúltban Szabadka szívében porcelánmúzeumot nyitott. Kíváncsian kerestem fel e múzeumot, hiszen úgy hírlett, hogy több mint 2000 kiállított tárggyal büszkélkedhet. A hely minden várakozásomat felülmúlta, hiszen az ember már érkezéskor ünnepi fogadtatásban részesül: vörös szőnyegen vonulhat fel egy elegáns, szecessziós épület lépcsőházában a bejáratig. Az előtérben pedig széles mosollyal fogadja az érkezőt a múzeum tulajdonosa, Nikola Slavić, aki jó házigazdaként végig kalauzol a pazar kiállítótereken. Közben pedig mesél és mesél: szerbül, angolul, kicsit magyarul is – attól függően, hogy a látogatónak hogyan kellemesebb. Mesél a kalandos gyűjtőmunkáról, minek során évekig járta a terepet, egy-egy vágyott tárgyért akár többször is odautazva. Büszkén mutatja a gyönyörű vitrineket, amelyekben manufaktúrák szerint, finom megvilágításban sorjáznak a begyűjtött kincsek: tányérok, szelencék, figurák, ajándéktárgyak, a falakon órák, a parkettán padlóvázák, a sarkokban impozáns cserépkályhák. Azonnal rabul ejti a tekintetet egy XIX. századi kályhacsoda, amely Temesváron készült, Pucher András műhelyében. Kivitelezése olyan pazar, hogy megilleti a „kályhák királynője” elnevezés. Méltó párja egy 1920-ból származó Meissen-cserépkályha, ami mellé kellemes letelepedni, és elfogyasztani egy kecses porceláncsészében szervírozott teát – hiszen Nikola illatos teával kínálja az érkezőket, és amíg a látogató kortyolgat, ő buzgón hengeríti a porcelánművesség történetének fonalát, amely egészen a kétezer évvel ezelőtti Kínáig nyúlik vissza. Kína Honan tartományában találták föl ugyanis a porcelánt a Tang-dinasztia (618–907) idején, majd igazán népszerűvé a 14. századtól a Császári Porcelánkészítő Manufaktúra tette. A kínai udvar számára készített pikkelyszerű, narancshéj-hatást nyújtó mázas darabok a 15. században jelentek meg. Az első kínai porcelántárgyakat a középkori keresztes lovagok hozták el Európába, ahol azokat szépségük és különlegességük hamarosan rendkívül népszerűvé tette. Az igazi kínai porcelán mindmáig luxuscikk – mondja Nikola, majd a kínai porcelánt tartalmazó vitrinekhez kalauzol, s megjegyzi, hogy ugyan a látogatók ízlésvilágától leginkább távol áll e gazdag ornamentikájú tárgykultúra, de érdemes megfigyelni, milyen aprólékos munkával díszítették ki az ügyes kezű porcelánfestők a kisebb-nagyobb tégelyeket, bögréket, ládikákat.

Kínából közben tovább utazunk képzeletben, mégpedig a XVIII. század Európájába, ugyanis az első európai porcelán manufaktúra, a meisseni, 1710-ben alakult, Drezda közelében. Óra- és gyertyatartókat, mosómedencéket készítettek kezdetben, majd a kisplasztikák és apró figurák gyártásával a rokokó időszakában az európai piacon egyeduralkodóvá váltak. A meisseni mellett a bécsi, a velencei, az orosz, a jugoszláv és a neves magyar porcelánmanufaktúrák termékei is ott sorjáznak a múzeum kiállítótereiben, a tulajdonos szívesen mesél a rájuk jellemző mintákról, díszítésekről, formavilágról, egy-egy szép herendi, Zsolnay vagy hollóházi teáskészletről, sőt a tárgyak történeteit is megosztja. Szavai nyomán nemcsak az európai porcelán történelme elevenedik fel, hanem az egyes vázák, kancsók, mosdótálak, tubákosszelencék, piperedobozok múltja is, hiszen kétszáz év alatt még egy csésze esetében is rengeteg viszontagság megeshet.

Minden kiállított tárgynak megvan a maga története – nyugtáztuk a körséta végeztével, és egyetértettem Nikolával, aki abban bízik, hogy ez a múzeum nemcsak a múlt szépségeinek állít emléket, hanem nyit a jelen kor embere felé. Felhívhatja például a figyelmet arra, hogy nemcsak anyagi, hanem eszmei értéket is képviselhet egy-egy porcelántárgy, ami sok esetben a múlt tanúja, a múlt tárgyi emlékezete, de akár napjaink része is lehet. Egy ilyen tálból merve még a húsleves is ízletesebb – bizonygatta Nikola Slavić, miközben finoman megkoccintotta egy Apponyi-díszítésű herendi levesestál fedelét. Eljövőben, a piros szőnyeggel futtatott lépcsőkön lesétálva is a fülemben csengett a harangszerű kondulás. Régi családi ebédek emlékét idézte fel, és a bizonyosságot, hogy még egy szertartásosabb étkezés is ünnepivé tehet minden hétköznapot. Nosztalgikus mosollyal léptem ki az utca forgatagába, s a porcelánmúzeum pannója mellett elhaladva megfogadtam, hogy hírét viszem ennek a kiállításnak, ahogyan azt is, hogy alkalmasint előkeresem majd a csöpp porcelánvázát, amibe éppen elfér egy maroknyi hóvirág.