Digitális nemzedék

A napokban fültanúja voltam két idős hölgy beszélgetésének a városi buszon. Nem egyedüli fültanúja, hiszen nagyjából húszan üldögéltünk a csuklós busz hátsó fertályában, s a busz motorjának agresszív zúgása ellenére hallhattuk az élénk eszmecserét, ami, mint kiderült, két nagymama között zajlott. Az egyikük azt panaszolta a másikuknak, hogy a nyáron érettségizett lányunokája nem hajlandó odahaza semmiféle házimunkát elvégezni, elvárja, hogy a szülei kiszolgálják, fuvarozzák, és úgy egyáltalán, mindenféle óhaj-sóhaját teljesítsék, úgy él, mintha hotelben tanyázna, és még a főzéshez sem konyít annyit sem, hogy egy rántottát elkészítsen. A másik nagyi rátett még két lapáttal a hallottakra, ő is az unokájára panaszkodott, egy bizonyos Zsoltira, aki huszonhat éves létére már hét munkahelyen dolgozott, képtelen megmaradni egy cégnél néhány hétnél tovább, amint valami nem tetszik neki a munkában, máris felmond és továbbáll, nem hajlik a kompromisszumra. Ráadásul úgy viselkedik, mintha külön világban élne, állandóan a neten lóg, ott játszik valami tankos csapatjátékban, ott barátkozik, ott hallgat zenét és ott bonyolítja le a vásárlásait is, akár egy remete ebben a fenemód furcsa digitális korban…

A busz ráérősen döcékelt a hömpölygő belvárosi forgalomban, a nagyik panaszáradatának pedig csak nem akart vége szakadni, mire egy középkorú hölgy, a szomszédos ülésről, beleszólt a beszélgetésükbe. Hűvösen oktatta ki a néniket, hogy minek akadékoskodnak, a Z generáció tagjai már „digitális bennszülöttek”, magasról tesznek a régi értékekre és az idősebbek elvárásaira, jobban izgatja őket a pandák sorsa, mint az, hogy a szüleik ki tudják-e fizetni a fűtésszámlát. Fölösleges elvárni tőlük, hogy valós házimunkával foglalatoskodjanak, amikor virtuális chatszobákban múlatják az időt, és ha az ember beszélni szeretne velük, egyszerűbb, ha hangüzenetet küld a mobiljukra. A nénik furcsállva méregették a társalgásukhoz kéretlenül kapcsolódó nőt, akiről nem lehetett megítélni, hogy frusztrált, ám némiképp empatikus, gyakorló szülő lehet-e, esetleg egy kiégés szélén álló pedagógus, aki észleli ugyan a „generációs problémát”, de képtelen megoldást találni rá, hát rezignáltan elfogadja. Közbevetése mindenesetre megakasztotta a társalgást, a nagyik sértődött képpel üldögéltek, ő pedig kapkodó kézmozdulatokkal igazgatta frizuráját, talán meg is bánta, hogy a többi utashoz hasonlóan nem bámészkodott inkább ki az ablakon beszéd helyett, és „belefolyt” egy olyan eszmecserébe, aminek nyilvánvalóan nem a megoldáskeresés volt a célja, inkább csak a zavarónak ítélt jelenségek taglalása.

Hogy a beszélgetés fonalát felvette-e később valamelyikük, esetleg a többi utas bármelyike, nem tudom, ugyanis le kellett szállnom, abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a leghátul ücsörgő tinilányok valószínűleg nem fűztek hozzá semmit, hiszen addig is zenét hallgattak a fülhallgatójukon, nem foglalkoztak senki és semmi mással. Bennem mindenesetre hosszas gondolatmenetet indított el a hallott beszélgetés, miközben a munkahelyemre ballagtam. Azon tűnődtem, hogy az X, Y és Z generációk között valóban akkora szakadék tátong-e, amekkorát e generációk tagjai csak nehezen képesek áthidalni. Jómagam nem is tudom pontosan behatárolni, melyik generációba tartozom, ott egyensúlyozom valahol az X és az Y határmezsgyéjén, még annak a generációnak a tagjaként, aki gyerekként élte meg a színes tévé és a vezetékes telefon „otthoni” megjelenését. A számítógépek működését már az iskolapadban ismertem meg, és egyetemista koromra lett mobiltelefonom, munkába állásomkor laptopom, és az internetnek köszönhetően a húszas éveimben nyílt ki számomra a világ. A szüleimet már én tanítgattam később a mobilhasználatra, az internetezésre, jómagam pedig a Z generációs unokahúgaimtól lesek el ezt-azt a digitális technológia terén. Tagadhatatlan, hogy bennünket, a 60-as, 70-es években született X-eseket még másképpen neveltek, mint a későbbi generációkat. Tanulás mellett is megvoltak a napi feladataink, kötelezettségeink a családban, s talán önállóbbak is voltunk, mint a későbbi (kis)kamaszok. Viszont a Z generáció már a mi nemzedékünk gyerekeiből áll, s nyilván nem lehet feltett kézzel hátradőlni, hogy semmi közünk a furcsaságaikhoz, hiszen a Z-sek éppen olyanok, amilyenné a felmenőik nevelték őket. Ugyan a digitális világ egyre nagyobb térhódítása is hozzájárult mindehhez, mégsem lehet eltagadni az elődök hatását és felelősségét.

A generációk közötti eltérések egyébiránt némiképp kezdenek eltűnni, egy generációs különbségeket taglaló tanulmányban például azt vizsgálták, hogy a generációk és a társadalom képviselői között kialakult törésvonalakat nagyrészt az internetes technológiákhoz, a digitális világhoz való viszony határozza meg, s ezek a határok apránként felszámolódnak, a társadalom egésze pedig digitális nemzedékké, digitális társadalommá alakul át. A tanulmány megállapítása szerint ez az átalakulás a 2010-es évek végére nagyrészt be is fejeződött, hiszen a társadalom minden rétege használja az internetet. Mára már nemcsak a Z generáció képviselői élik az életüket a világhálón, hanem a nagyszülők is neteznek, a dolgozók nagy részének munkája kötődik az internethez, sokan ott informálódnak, ott tartják fenn szociális kapcsolataikat, blogot vezetnek, sőt, a szülők „bekövetik” gyerekeiket a közösségi oldalakon, ily módon is ellenőrizve őket (a fiatalok nem túl nagy lelkesedésére). E digitális átalakulás hatására a társadalomban a gondolkodásmódok kezdenek megváltozni, s az említett tanulmány szerint ma már nem is a generációk közötti ellentétek dominálnak, hanem a technikával való együttélés módozataira kell megoldásokat keresni.

Szerteágazó és sokrétű problémakörök ezek, amelyekre minden generációnak meg kell találnia a maga válaszait, ahogyan meg kell találnia a maga helyét is a társadalomban. Az utóbbi évtizedekben olyan rémisztő sebességgel mennek végbe a tudományos-technikai változások körülöttünk, hogy nagyon nehéz tartani velük a versenyt mind fizikailag, mind pszichésen, mind a család és a társadalom szintjén. Mindez a korábbiaknál több empátiát, több kompromisszumkészséget követel minden generációtól, hogy megmaradhasson a társadalom tagjai között a kommunikáció, az interakció, az elfogadás és a tisztelet. Minden bizonnyal szükségünk is van/lesz erre az „összezárásra” vagy „felzárkózásra”, mert a társadalomkutató szakemberek szerint a digitális nemzedéket hamarosan újabb „válthatja le” (vagy fel?), talán épp a „drónok nemzedéke”.