A közösségi oldalakon képeket, videókat, történeteket kiposztolók által betekintést nyerhetünk ismeretlen emberek mindennapjaiba, ugyanakkor az azokat vehemensen kommentelők „jóvoltából” megismerhetjük a pró és kontra véleményeket. Legyen az akármilyen téma, mindig akadnak olyan személyek, akik nem rettennek vissza attól, hogy szemérmetlenül kiosszák a másként vélekedőket, akik őszintén fel merik vállalni a nézeteiket, legyen az bármennyire szélsőséges vagy akár teljesen mindennapi és mások számára is elfogadható. Egyesek mindig találnak benne kivetnivalót, és ezt gátlástalanul a nyilvánosság tudtára is adják, nem törődve azzal, hogy esetleg mélyen a lelkükbe taposnak.
A legutóbb egy újvidéki hölgy által megosztott tizenéves lány képe kavarta fel az állóvizet, akit azért fényképezett le a városi buszban, mert mindkét lábát felrakta a mellette lévő ülésre. Cipőstől. A téma adott volt, és sorjáztak a mai fiatalok viselkedését elmarasztaló megnyilvánulások. Hogy köszönés nélkül mennek be a boltba, hogy nem köszönik meg a péknél a kiszolgálást, hogy 12–13 évesek arcpirító (tizennyolcas karikás) párbeszédet folytatnak egymással, hogy lekezelően bánnak az üzletben a személyzettel, hogy a buszban nem adják át a helyet az időseknek, hogy parancsoló hangnemben utasítanak már az ötévesek is, és kegyetlen hisztériát csapnak, amikor nem kapják meg azt, amit akarnak. Meglepett, hogy a hozzászólók egy dologban egyetértettek: mindezeket a gyerekek otthonról hozzák magukkal, tehát hiányzik a nevelés. Ugyan kitől kapnák ezt meg, amikor a modern anyák kiülnek a város központjában lévő kávézók egyikébe, belemerülnek a telefonjukba, a gyerekek pedig üvöltve rohangálnak az asztalok között? – fogalmazta meg felháborodott véleményét az egyik hozzászóló.
Nem irigylem a mai anyákat, hiszen elég nehéz helyzetben vannak. Már szülés előtt fel kell készíteni a testet vitaminokkal, folsavval, temérdek tesztet elvégeztetni, majd fájdalommentesen szülni, hogy ne érje trauma. A babának mindig kézközelben kell lennie, cumiztatni, ha épp úgy akarja, akár harmadikos koráig. Tiszteletben kell tartani a kis énjét, az igényeit, a jellemét, nem szabad rászólni, hagyni kell, még akkor is, ha fejjel rohan a falnak, hadd szárnyaljon, átvállalni tőle minden nehézséget és felelősséget, megvédeni a nap sugaraitól, a szennyezett levegőtől, a kóbor kutyáktól, a telített zsíroktól és a szabad gyököktől. Valljuk be, ez kemény munkát igényel.
A nevelésről és az anyaságról eszembe jutott egy írás, amit hónapokkal ezelőtt olvastam. A szerző vicces-nosztalgikus módon próbált meg párhuzamot vonni a mai, valamint a néhány évtizeddel korábban, bennünket, ötven-hatvanéveseket felnevelő anyukák között. Mint leírta, abban az időben édesanyáink másként vélekedtek a gyereknevelésről. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy egy fiatal házaspárnak gyereke születik, nem csináltak belőle nagy felhajtást. Az apa dolgozott, az anya otthon maradt a babával, közben vezette a háztartást, eljárt bevásárolni, művelte a kertet, nem volt ideje feleslegesen félteni a csemetét, miért is tette volna, hiszen eljátszott az magában is. Az apuka nem rohant haza az esti fürdetésre, és anyuka sem félt attól, hogy kicsúszik a kádban a kezéből a poronty, megbirkózott vele egyedül. Egyik kezében tartotta a csöppséget, a másikkal szappanozta, leöblítette, törölközőbe pólyálta.
Majd évekkel később, amikor óvodás korba került a csemete, az anyukáknak nem volt idejük azzal foglalkozni, hogy megviseli-e a gyerkőcöt a beszoktatás, lesznek-e maradandó következményei az elválásnak, sérül-e lelkileg a többi gyerek jelenlététől. És nem szaladt vele orvoshoz minden csekélység miatt.
Amikor iskolás lett a kölyök, anya nem kísérgette oda-vissza, pláne nem szállította autóval az iskola főbejáratáig, és nem cipelte helyette az iskolatáskát. A mamának eszébe sem jutott – miért is jutott volna, hiszen nem volt divatban –, hogy rossz osztályzat vagy egy kis tanári dorgálás esetén „megvédje” a kölyköt a pedagógustól, és fel sem merült benne annak a gondolata, hogy a tanár pont az ő szeme fényét egzecíroztatja ártatlanul. Két anyai (vagy atyai) pofontól helyreállt a világ rendje.
Nem úgy tekintettünk édesanyáinkra, mint egy szórakoztató központra, akinek az a feladata, hogy naphosszat velünk foglalkozzon, és kellemessé tegye az unalmas hétköznapjainkat. Amíg ők munkából hazatérve, a délutáni pihenőt követően megkávéztak a szomszédnénivel, addig mi az épület előtt vagy az utcában játszottunk más gyerekekkel.
Tudtuk, hogy mi elfogadható és mi nem az. „Vedd ki azt az ujjadat a szádból, ne turkálj az orrodban, ne beszélj idegenekkel, ne fogadj el édességet ismeretlen bácsitól vagy nénitől az utcán, ne bámuld a tévét (mondjuk akkor nem is volt nagyon mit), mert elrontod a szemed, köszönj, köszönd meg, állj fel az idősebbeknek, legyél jó barát, ne ülj le a hideg betonra, egyél meg mindent a tányérról és nyolcra legyél itthon.” Ennyi.
Ha esetleg felmerültek kételyek a nevelésben, megvitatták a nagyszülőkkel, barátokkal, akik tapasztaltabbak voltak e téren. Nem volt szükségük szülői iskolákra, sem Facebook-csoportokra, pszichológusi támogatásra. Anyáink nem féltek tőlünk, és egy-kettő helyrerakták a csakráinkat. És nézzünk oda, teljesen jó fejek lettünk.
Nyitókép: Pixabay
