Frissen szedett babérlevél, aszalt füge, 3 liter dalmát bor, 1628 kép, 57 videó és egy életre szóló, felejthetetlen élmény. Röviden talán így összegezhetném a szeptemberi nyaralásunkat. De kezdjük a legelején.
Tavaly betagosodtam egy magyar Facebook-csoportba, amelyben a tagok horvátországi nyaralásukról osztják meg kendőzetlenül őszintén a pozitív és negatív véleményüket, valamint ugyanitt hirdetik meg a házigazdák kiadó tengerparti apartmanjaikat is. Az egyik annyira elnyerte a tetszésemet, hogy tőlem szokatlan módon abban a pillanatban ráírtam a hölgyre, aki további képeket küldött. Éreztem, nekünk még dolgunk lesz egymással! És nem tévedtem: másnap üzenetet kaptam Brankától. Az adataimat böngészve meglepődve vette tudomásul, hogy a Magyar Szóban dolgozom. Mint kiderült, édesanyja jó ötven évvel ezelőtt ugyanitt tevékenykedett. A részleteket már személyesen mesélte el, a történet valóban filmbe illő. Magyarországi születésű édesanyja kalandvágyó leányként elcsente édesapja biciklijét, és elkerekezett vele Párizsba. A szerelem városában útjába akadt egy dalmát fiatalember (szó szerint nekiment a kerékpárjával), akit annyira lenyűgözött a talpraesett magyar lány, hogy felkutatta Budapesten, ahol szerkesztőként dolgozott, és meg sem állt vele a gyönyörű Makarskáig. Egybekeltek, és azért, hogy a fiatalasszony is tudja támogatni férjét a házuk felépítésében, két kis gyermekével Újvidékre jött dolgozni. Olyan munkahelyet ugyanis helyben nem talált, ahol kamatoztatni tudta volna magyar nyelvtudását. Rövid ideig riporterkedett a Képes Ifjúságban, majd miután visszatértek a tengerparti kisvárosba, a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelent két novelláskötete és két regénye. Holti Mária neve számomra ismerősen csengett, hiszen vizsgára készülve olvashattam róla Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom rövid története című könyvében.
A tény, hogy Branka – aki egyébként tanító néni, és tökéletesen beszél magyarul – életének korai szakaszában egy-két évig itt élt a szülővárosomban, és édesanyja a Forum-házban dolgozott, összehozott bennünket. Mivel amondó vagyok, hogy nincsenek véletlenek, és minden okkal történik, februárban lefoglaltam az apartmant szeptember elejére. Megjegyzem, számomra rejtélyes módon mindig is éreztem vonzalmat Makarska iránt, kicsit olyan volt, mintha már jártam volna ott egy korábbi életemben. Lázasan készülődtünk, férjem az indulás előtt egy hónappal a Google-térképen virtuálisan bejárta az utcákat, a YouTube-on videókat néztünk a városról, amit joggal neveznek az adriai Riviéra gyöngyszemének. Alig vártuk, hogy élőben is megcsodálhassuk a természeti szépségeit. Az örömbe egy kis üröm is vegyült, amikor áttekintettük az ottlétünk idejére várható időjárás-jelentést. Eső, mennydörgés, napsütés, majd ismét zivatar, amit erős széllökés követ, de itt-ott szégyenlősen kisüt a nap is. Úgy voltam vele, lesz, ahogy lesz, ha az élettől citromot kapunk, majd finom limonádét készítünk belőle.
Amikor hétfőn kora reggel megérkeztünk, Brankáék eljöttek értünk – már itt is kivételezetteknek éreztük magunkat, hiszen a velünk együtt utazók közül senkiért sem jött el a házigazda –, régi ismerősként üdvözöltük egymást, és az apartmanba belépve úgy éreztem, hazaérkeztem. Tökéletesen felszerelt, tiszta, rendkívül otthonos kis lakás fogadott bennünket, és az ablakaiból kitekintve egy csodálatos panoráma. A Biokovo-hegység védőbástyaként öleli körbe a várost, és a csúcsára telepedő felhőréteg vattacukorként borította be. Síksági lányként számomra lenyűgöző volt, kénytelen voltam néhány képet lőni erről a csodáról. Aztán leszakadt az ég, és a 12 órás út is megtette a magáét, lepihentünk.
Kora délután elmentünk bevásárolni, egy esernyővel, ami nagy tévedés volt: hazafele csak úgy ömlött a nyakunkba a víz! Azt sem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk, jól nézünk ki, hogy ennyi év után végre eljutunk a tengerre, és ilyen felhőszakadás fogad bennünket. Cserébe délután kaptunk egy kettős szivárványt. Persze hogy azt is megörökítettük. Szerencsére másnap nyoma sem volt a rossz időnek, hétágra sütött a nap, és a 24 Celsius-fok untig elég volt ahhoz, hogy hosszú-hosszú idő után megmártózzunk a tenger hűs hullámaiban. Mivel tudtuk, hogy több lesz a felhős időszak, mint a napos, igyekeztünk észszerűen kihasználni. Délután bejártuk az óvárost, és hatalmas séta keretében eljutottunk a víztoronyig. Harmadnap nagy fába vágtuk a fejszénket: a 2,5 kilométerre lévő, egykor nudistastrandként funkcionáló félreeső partszakaszt szemeltük ki. A hűst adó fenyvesekkel övezett vadregényes ösvényeket végigjárva érkeztünk meg többedmagunkkal a türkiz minden árnyalatában pompázó kis öbölhöz, majd néhány órás tenger- és napfürdőzést követően visszagyalogoltunk, és mivel még mindig nem teltünk be a látvánnyal, végigsétáltunk a borókafákkal övezett makarskai strandon.
A hátralévő napokban sokat sétáltunk, keresztbe-kasul bejártuk a hangulatos óvárost, a pezsgő rivát, számtalan felvételt készítettünk a festői tájról, a fodrozódó tengerről, és kirándultunk Splitbe is. A házigazdáink mindent megtettek annak érdekében, hogy az időjárási viszontagságok ellenére jól érezzük magunkat. Sokat beszélgettünk, nosztalgiáztunk – élvezettel hallgattuk az ízes dalmát nyelvjárást. Nagy zacskó babérlevéllel, házi vörösborral, nap aszalta fügével engedtek útra bennünket, és ígéretet tettünk, hogy jövőre ismét találkozunk, hiszen a meseszép Makarskát nem elég egyszer látni – rabul ejtett bennünket egy életre.
Nyitókép: Horváth Zsuzsanna felvétele
