A bálnákkal való ismerkedésem kisiskolás koromban kezdődött, amikor kezembe került a Jó Pajtás zsebkönyve, benne egy humoros(nak szánt) képviccel. A rajzon bálnák csíkos dresszt öltve sportolni kezdenek, hogy ledolgozzák súlyfeleslegüket, és többé ne tűnjenek kívánatos vadászzsákmánynak. Számomra megdöbbentő volt a felismerés, hogy főként a zsírjukért vadásszák ezeket a jámbor óriásokat, és szerettem volna minnél többet megtudni róluk, az életmódjukról, sejtelmes vízi birodalmukról. Az ismeretszerzésben hasznos forrásnak bizonyult Petra Deimer Bálnák és delfinek című kötete, amelyben a szerző lebilincselő alapossággal vezeti be olvasóit a cetek világába, egészen onnantól, hogy ötvenmillió évvel ezelőtt hogyan váltak szárazföldiből vízi emlősállatokká, uralva a tengereket és óceánokat, mígnem megjelent az ember, és egész iparágat alakított ki a vadászatukra szakosodva. A bálnavadászok évszázadok óta üldözik ezeket a szelíd óriásokat, hogy leszigonyozzák őket, majd testüket feldarabolva hasznosítsák a maradványaikat. Évről évre bálnák tízezreit ölték meg, és mészárolják le napjainkban is, egyre brutálisabb módszerekkel, minek következtében egyes fajaik teljesen kipusztultak, és az életben maradottak száma is igen megcsappant. Néhány évtizede léteznek ugyan nemzetközi egyezmények a bálnák védelmében, ám a legtöbbször megszegik, vagy be sem tartják őket, az emberi kapzsiság a törvények felett áll, és a bálnák sajnos még mindig jól jövedelmező zsákmányállatnak számítanak.
Amikor 1986-ban világszerte betiltották a kereskedelmi célú bálnavadászatot, Heathcote Williams angol költő ennek örömére írt egy kötetnyi hosszúságú „ökopoémát” Whale Nation, azaz Bálnanemzetség címmel. Ez egy különleges himnusz a Föld legnagyobb emlősének szépségéről, intelligenciájáról, méltóságáról, és sajátos imádság e vízi állatok védelméért. Bár a könyv rövid időn belül bestseller lett, és felhívta sokak figyelmét a bálnavadászati tilalom betartásának fontosságára, mégsem jelenthetjük ki, hogy az emberiség történelme szégyenteljes fejezetének szerencsés lezárása lenne. Sőt, három és fél évtized elteltével úgy tűnik, hogy a könyv bizonyos szempontból aktuálisabb, mint a megjelenésekor volt. Emiatt is örvendetes, hogy egy francia dokumentumfilmes, Jean-Albert Liévre olyképpen aktualizálta, hogy a kötet anyagából inspirálódva 2023-ban Les grandiennes de la planéte, azaz Bálnák: a bolygó őrei címmel egy csodálatos természetfilmet hozott létre. Ez az alkotás sokkal líraibb és fantáziadúsabb a hagyományos dokumentumfilmeknél, mondhatni: audiovizuális költemény, amelyben sosem látott, víz alatti felvételekkel, jelenetekkel hozza közelebb a bálnák világát a nézőkhöz. A narrációt úgy alakították ki, mintha maguk a bálnák mesélnének, és kísérőzeneként hallhatjuk a bálnák megnyugtató hangját: csettintéseket, mormogásokat, horkantásokat, sóhajtásokat és ciripeléseket, amelyek sajátos énekké fonódnak össze. Az emberi fül számára is kellemes, dallamos hangok több száz kilométerre elhallatszanak a vizek mélyén, minden állat énekének megvannak a sajátosságai, sőt térségenként más-más „dialektusban” énekelnek a cetek. A dallamok ráadásul időnként változnak, egyes motívumok helyére új strófák kerülnek, egy-egy melódia néha fél óránál is hosszabb ideig tart. A lenyűgöző filmes ódát figyelve, a bálnák öröménekét hallgatva valódi meditatív élménnyel gazdagodhatnak a film nézői.
„A mi élőhelyünk a legkiterjedtebb a bolygón, évente több mint tízezer kilométert teszünk meg benne, egyesek közülünk háromezer méter mélyre is lemerülnek, mások pedig 240 évig is élnek itt. Mindig segítjük egymást, és létrehoztuk az első közösségi hálót, énekünk az egész óceánra kiterjedő, soha véget nem érő szimfónia. Ezek vagyunk mi, egymással kapcsolatban álló élőlények, akik szabályozzák a Föld ökoszisztémáját. Mi, bálnák, gondoskodunk a világ lélegzetéről. Mi vagyunk az erő, a sebezhetőség, a jóakarat, a remény. Mi vagyunk a bolygó őrei” – hangzik ekképpen a film narrációjából egy rész, ami érzékelteti, hogy e 82 perces alkotás a képi, a zenei és a szövegvilágával is magával ragad, sajátos óda az élethez.
Nemcsak az derül ki belőle, hogyan kommunikálnak a bálnák, vajon meg tudjuk-e fejteni a nyelvüket, hogyan vándorolnak, hogyan élnek összetartó, társas életet, miképpen támogatják egymást, milyen féltő gonddal óvják és nevelik a kicsinyeiket, hanem azt is megismerhetjük, miből áll nélkülözhetetlen szerepük a nekünk is életet adó oxigén előállításában. Földünk oxigénjének jelentős része ugyanis a bálnák elsődleges táplálékát jelentő fitoplanktonok révén termelődik, ezek az élőlények pedig annál inkább szaporodnak, minél többet fogyasztanak belőlük a cetek, akiket ezért is nevezhetjük a tenger magvetőinek. Liévre jelen filmjének egyik fontos üzenete a szemléletváltásra való ösztönzés. Annak fontosságát hangsúlyozza ugyanis, hogy vadászzsákmány helyett partnernek kellene tekinteni a bálnákat, fő szövetségeseknek a klímaváltozás elleni harcban. Sugallja: talán még nem késő változtatni, és eltanulni a bálnáktól azt a békét, harmóniát és életigenlést, amelyek jellemzik ezeket a csodás teremtményeket, és amelyeknek köszönhetően 50 millió éve uralják bolygónk nagy vizeit, hatalomra való törekvés, zsarnokoskodás, vérontás és más élőlények kizsákmányolása nélkül. A természet részeként, bolygónk jólléte felett tevékenyen őrködve.
