A hétvégén családi fényképek és egyéb ereklyék rendszerezésével foglalatoskodtunk, közben nosztalgiával gondoltunk a régi szép időkre, és azokra a szeretteinkre, akik már csak az emlékeinkben élnek. Előkerültek a dédszüleim iratai (keresztlevelek, házassági levelek, bizonyítványok, munkakönyvek) – némelyeket valóban csak a szentlélek tartja egyben –, amelyeket ránk, utódokra hagyományoztak, annak igazolásaként, hogy összetartozunk. Személyesen nem ismertem, nem ismerhettem őket, hiszen dédnagyapám közvetlenül az első világháború után, a dédnagyanyámnak 1926-ban küldött értesítés alapján „az olasz kir. kormány által kiadott névjegyzék szerint fent nevezett 1919. évi május hó 25-én a 24. számú tábori kórházban Panajaban (Albánia)” halt meg, özvegye pedig az ötvenes évek elején hunyt el.
A fiatalon megözvegyült dédnagyanyám gyermekeivel visszatért Újvidékre, és hányatott sorsa ellenére meg tudta őrizni mindazokat az iratokat, amelyek fontosak voltak számára, majd a fia és a menye (nagytatám és nagymamám) is úgyszintén nagy becsben tartotta őket. E féltve őrzött dokumentumokból, levelekből sokat megtudtam, többek között azt is, hogyan került dédnagyanyám pirosi lányként Fiuméba, ahol a későbbiekben megismerkedett az ott állomásozó, zalaszántói jövendőbelijével, dédnagyapámmal.
Az egyik levélből, amelyet özvegy Molnár Aladárné írt dédnagyanyámnak, özvegy Horváth Kálmánnénak, kiderült, hogy Molnár Aladárné fiainak, Eriknek és Renének volt a dadája Újvidéken, majd követte őket Fiumébe. Kíváncsiságomban beírtam Molnár Erik nevét a Google-keresőjébe, és a kapott eredmény láttán egyik ámulatból a másikba estem. „Molnár Erik (Újvidék, 1894. december 16. – Budapest, 1966. augusztus 8.) Kossuth-díjas történész, filozófus, közgazdász, jogász és politikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1944 decembere és 1956 októbere között az összes magyar kormányban szerepet vállalt. 1958-tól 1966-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Molnár René (1896–1942) ügyvéd bátyja.”
Szüleiről pedig a következőket írja: „Édesanyja, Jeszenszky Jolán (1867–1950) elszegényedett úri családból származott, polgári iskolai tanárnőként dolgozott. Édesapja, Molnár Aladár a Tolna vármegyei Pálfalváról elszármazott felsőkereskedelmi iskolai tanár volt. Függetlenségi eszméket vallott, ezért büntetésből Újvidékről előbb Árva vármegyébe, Alsókubinba, majd Fiumébe helyezték át. Még az első világháború előtt belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, amelynek helyi vezetője lett. A háború után mint kommunistát kiutasították, és áttoloncolták Magyarországra. Családjával Kecskeméten telepedett le.”
A kapott információ annyira felcsigázta az érdeklődésemet, hogy írtam a Wikipédia-cikk szerkesztőjének, Rózsa Dávidnak, mert kíváncsi voltam, hogy Eriknek vannak-e/voltak-e leszármazottai, ha igen, kik ők, esetleg ismeri-e őket személyesen, mert szerettem volna kapcsolatba lépni velük.
Még aznap válaszolt.
„Nagyon örülök, hogy írt. Ha megengedi, kérdésére kis kitérő után válaszolok. Molnár Erik a mi családi legendáriumunknak is szereplője: nagyapám, Rózsa György az ő nagyköveti időszakában hónapokig követségi titkárként szolgált Moszkvában. Elmondása szerint Molnár Erik két családtagjával érkezett: feleségével és édesanyjával. Utóbbi, akit mindenki Mimi néninek hívott, a követség legnépszerűbb figurája volt. Sokat kérdezősködött a harmincas évek végén a Szovjetunióban eltűnt René sorsáról, de talán sosem tudta meg, hogy kisebbik fia még 1942-ben meghalt. Ami Molnár Erik esetleges leszármazottait illeti: biztos információim nincsenek, csak sejtem, hogy nem voltak gyermekei, hiszen ha lettek volna, bizonyára vele tartanak Moszkvába. Nagyapám legalábbis nem említette, hogy feleségén és édesanyján kívül más családtagot is magával vitt volna Molnár.
Mivel a kérdés engem is érdekel, szívesen utánanézek néhány korabeli újságban, hogy az özvegy adott-e föl gyászhirdetést 1966 augusztusában, és ha igen, mely családtagok szerepelnek rajta. Amint találok valamit, írok Önnek. Kérem, ha sikerül megjelentetnie valahol a dokumentumo(ka)t, értesítsen, feltétlenül elolvasnám.”
Még legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen felfedezésre teszek szert abból az egy levélből és három fényképből kiindulva, amelyek sok-sok éven át a családi archívumban lapultak. Két fénykép egy hajón készült, természetesen felismertem rajtuk dédnagyanyámat és édesanyját, az üknagyanyámat, aki vele tartott Fiumébe, és Molnár Erik interneten talált felnőttkori képe nyomán beazonosítottam a kisgyerek Eriket, értelemszerűen a mellette álló kisfiút véltem Renének. A levélben Molnár Aladárné említést tesz egy ismerőséről, aki Moszkvában járt, és azt a hírt hozta a 9 éve eltűnt fiáról, Renéről, „hogy egy tudományos kutató társasággal Orosz ország északi részén az Északi-sark körül tartózkodik, s ha három évig tartó kötelezettségének eleget tesz, reméljük, hogy akkor hírt ad magáról. Most már magánlevelezést is lehet folytatni Orosz országgal, amióta meg van kötve a béke, s bízom és reménykedem, hogy csak kapok majd tőle én is levelet.” A levél 1947. október 16-ai bélyegzővel ellátva érkezett.
Rózsa Dávid szerint a levélrészlet megrendítő kordokumentum, és ösztönzésére teszem közzé a megtalált kincseket, amelyek nemcsak számomra, hanem hely- és politikatörténeti szempontból is egyaránt fontosak.
