A Los Angelesben napok óta tomboló tűzvészben több ezer épület megsemmisült, rengetegen veszítették el otthonukat. Legtöbben a világsztárok veszteségeiről írnak, hiszen arra mindenki felkapja a fejét, azonban azt tudni kell, hogy a hírességek ingatlanjai a terület két százalékát teszik ki, 98 százalékában pedig egyszerű emberek házairól, lakásairól van szó. Vannak, akik különbséget tesznek a híresek és a civilek között, mint mondják, a gazdagok a mellényzsebből vesznek új házat, nem kell őket sajnálni. Én ezzel nem tudok teljes mértékben egyetérteni, hiszen közülük sokan éltek ott évtizedek óta, ugyanúgy ez volt az egyetlen otthonuk, mint bárki másnak, ott nevelték fel gyerekeiket, és számukra is hatalmas, pótolhatatlan veszteség, hogy a tűz martalékává váltak az emlékeik, személyes tárgyaik, családi fényképalbumok, valójában egy élet munkája, amit nem lehet pénzzel kárpótolni. Az egyik amerikai tévéállomásnak nyilatkozva Mel Gibson, Oscar-díjas színész többek között elmondta, hogy ugyan odaveszett mindene, de az a legfontosabb, hogy a családtagjainak nem esett baja, hiszen az emberélet a legfontosabb. És itt volt egy félmondata, amire felfigyeltem: a tűzben elégett relikviáira pedig úgy tekint, mintha megszabadult volna a rengeteg felesleges holmitól.
Valóban elgondolkodtató, amit mondott, hiszen sokunknak, így nekem is már nemegyszer megfordult a fejemben: mi lesz az évek során felhalmozott sok kacatommal, ha majd egyszer nem leszek? És miért olyan nehéz megválnunk a számunkra oly fontosnak tartott tárgyaktól? Miért ragaszkodunk hozzájuk olyannyira, hogy éveken-évtizedeken át őrizgetjük őket, és csak a tudat, hogy ott vannak a fiók vagy a szekrény mélyén, megnyugvással tölt el bennünket?
Nos, pont ezért. Biztonságot jelentenek számunkra.
Mindenkinek van a tulajdonában néhány olyan tárgy, aminek különös jelentőséget tulajdonít. Például egy busz- vagy vonatjegy, egy kopott pénztárca, kavicsok, összefirkált-telerajzolt cetlik, régi füzetek, hajcsatok megléte annak köszönhető, hogy abban a pillanatban, amikor használtuk őket, olyan eseményeknek voltak a részesei, amelyek nekünk felejthetetlenek. Másnak talán értéktelennek tűnő kacatok, de mi rájuk pillantva nemcsak magát a tárgyat látjuk, hanem felidéződnek bennünk a velük kapcsolatos emlékképek, amelyekre jó szívvel gondolunk vissza.
Nemrégiben a kezembe került egy tucat régi levél, amelyeket a barátnőim, osztálytársaim írtak a nyári szünetben, valamint az ütött-kopott emlékkönyvem és a Fekete Péter-kártya. Izgalmas volt beleolvasni a levelekbe, felderengtek bennem azok az évek, amikor íródtak, némelyek tartalmán (és a helyesírási hibákon) jót mosolyogtam. Az emlékkönyvemet lapozgatva pedig egyik-másik beírást megkönnyeztem, hiszen a szerzőik közül néhányan már nincsenek az élők sorában. Például a nagymamám, akivel nagy Fekete Péter-kártyacsatákat vívtunk. Ezeket szinte rendre én nyertem meg, mivel tudtam, hogy Péter hátlapja kissé sárgább, mint a többi. Nagymama persze nem haragudott érte, jókat derültünk miközben egymás kezéből húztuk ki a lapokat.
Az érzelmi kötődések miatt engem fájdalmasan érintene ezeknek a tárgyaknak az elveszítése, de belegondolván abba, hogy ha rajtam kívül álló ok miatt történne ez meg, lehet, hogy valóban megkönnyebbülnék amiatt, hogy nem nekem kellett arról döntenem, megváljak-e tőlük vagy sem. Mert jelenleg fejben még nem tartok ott, hogy egy hirtelen gondolattól vezérelve a szemétre vessem őket. A leveleket szeretném még néhányszor elolvasni, Fekete Péterezni pedig a férjemmel is tudok – az esélyünk egyforma, hiszen szemüveg nélkül egyikünk sem tud különbséget tenni a kártyalapok hátoldala között.
Nyitókép: Pixabay
