Kiskamaszként ámulva hallgattam a felnőttek történeteit arról, régebben hogyan utazták be Európát, miféle kalandokat éltek át külföldön járva. Legendásnak tűnt az a bizonyos „jugoszláv útlevél”, amivel anno felkerekedhetett az ember, ha éppen kedve szottyant hozzá, és a zsebe is bírta. A legátlagosabb szomszédnénik is hosszasan anekdotáztak róla, hogyan verték át a vámosokat, és csempésztek aranyat olaszból, unokatesók sztoriztak farmervásárlási és seftelési módszereikről, bécsi kalandokról hencegtek a buszon utazó munkások, sőt, az apukám is szívesen idézte fel külföldi kiruccanásait, amikor is pótalkatrészeket szerzett be jutányosan az Opelünkbe, és még sörözni is maradt ideje (meg némi pénze) a németeknél.
Számomra ez a „szabadság” akkoriban elérhetetlennek tűnt, hiszen a zivataros kilencvenes években lehetőségünk sem volt efféle utazgatásra. Amikor pedig bevezették a kilépési illetéket, még bonyolultabbá vált a helyzet, hiszen az infláció pillanatok alatt felemésztette a jövedelmünket, csak hosszas spórolással lehetett kigazdálkodni azt a devizaösszeget, amit be kellett fizetni kilépéskor a határon, illeték gyanánt. Szerencsére akadtak olyan ismerőseink, akik Szegeden jártak középiskolába, így onnan szerezhettek nekünk is nem éppen legális iskolalátogatási igazolást, amivel fizetés nélkül léphettük át a határt. Súlyos büntetés járt volna ugyan azért, ha valakit efféle hamis dokumentummal lefülelnek, de nem foglalkoztunk ennek gondolatával, hanem kis zsebpénzünket összespórolva barátnőimmel „átruccantunk” néha Szegedre, ami felért egy világutazással. A kilencvenes évek közepén, pár évvel túl a rendszerváltáson, az akkori magyarországi légkör számunkra a Paradicsomot szimbolizálta, olyan boldogan szürcsöltük az epres shake-et a legnevesebb gyorsétteremlánc teraszán üldögélve, mintha legalábbis a Montmartre-on vakációznánk, és lapozgattuk a szép, színes magazinokat, amiket ott magyarul is beszerezhettünk. Úgy emlékszem, irigyeltük a sétálgató szegedi fiatalokat, hiszen gondtalannak és szabadnak tűntek, míg nekünk az utolsó járattal vissza kellett térnünk az áramkikapcsolások, a katonai behívók, a félelem és a kiszolgáltatottság valóságába.
Hogy a magyarországiak mennyire érezhették paradicsominak a kilencvenes évek időszakát, nem foglalkoztatott különösebben, egészen 2001-ig, amikor is megjelent Török Ferenc Moszkva tér című filmje, amelyben szó esik az úgynevezett vonatjegy-hamisítási üzletről, aminek köszönhetően magyarországi fiatalok tömegei járhatták be Európát, hamis vonatjegyekkel. Bár a magyarok számára akkorra kinyíltak a határok, felszabadult az utazás lehetősége, és mindenki igényelhetett világútlevelet, a vonat és a busz viszont drága volt, keveseknek futotta rá, hogy külföldre utazzanak. Mit ér azonban a szabadság, ha nem lehet élni vele? Úgy szereztek hát vonatjegyet a kalandvágyó fiatalok, ahogyan tudtak, nem nagyon számított, miképpen vált az utazás lehetségessé.
Ezt a jegyhamisítási és „kitörési” mozzanatot vette alapul Csáki László az általa rendezett Kék Pelikan című animációs filmben, amely tavaly jelent meg, és remek a fogadtatása. Nyilván sokakban keltett nosztalgiát ez a nyolcvanpercnyi időutazás, és legalább ugyanannyian csodálkoztak rá az érintettek leleményességére és vagányságára. A fanyar humorú dokumentumfilm az Európába vágyakozó három jóbarát, Ákos, Laci és Petya történetét meséli el, akik rájöttek, hogyan lehetséges „átverni a rendszert”, és Pelikan indigóval hamisított nemzetközi vonatjegyek révén körbekalandozni az öreg kontinenst. Az ötletüket idővel népszerűsítették, így csakhamar boldog-boldogtalan igénybe vette ezt a szolgáltatást, a hamis jeggyel utazás ezáltal generációs élménnyé vált. Ez a valós történeten alapuló filmes alkotás remekül megragadja a korszak életérzését és az emberi szabadságvágy erejét, ami túllendít határokon, akadályokon, szabályokon. A törvények kijátszása pedig felénk amúgy is afféle virtus, a film egyik hőse meg is fogalmazza a sokak által elfogadott felfogást: „Más embertől lopni bűncselekmény, az államtól dicsőség.”
Az állam kicselezése ez esetben módosult (szelídült?) azáltal, hogy az érintettek a „jegybuherát” főleg nyugati intézmények kárára követték el, és sok más honfitársuk számára is lehetővé tették az utazást. „A kék Pelikannak köszönhették az emberek a szabadságukat. Meg nekünk” – jelenti ki némi büszkeséggel és csibészséggel a hangjában a film másik főhőse, és nézőként nemcsak szimpatizálunk vele, hanem elnézően bólogatunk is. Hiszen ki ne használta volna ki a kínálkozó lehetőséget egy kis világlátásra? Az átjárható határok és a kedvezményes árú, „fapados járatok” időszakában talán már nehezebb elképzelni, hogy bő három évtizede vidékünkön mekkora volt a világlátási kedv és az utazási lehetőségek közötti szakadék, azonban a lényeg: a szabadság iránti igény öröktől való és elmúlhatatlan.
Nyitókép: Pixabay
