Az egyik bevásárlóközpontban már egy ideje szemeztem a papayával, mert ha valami újdonságot látok, legyen az gyümölcs, zöldség, dióféle, édesség, sós nasi, addig nem nyugszom, amíg meg nem kóstolom. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy az elmúlt két évben az utóbbi kettőt csak megnézegetem, mert amennyire csak lehet, kerülöm a feldolgozott élelmiszereket, vagy ha nagyon nem bírok magammal, egy falatot bekapok belőlük, a többit kénytelen a férjem elfogyasztani – szerencsére eléggé vállalkozó szellemű, eddig zokszó nélkül megevett mindent, amit kóstolásra kiszemeltem. Különösen az újdonságszámba menő gyümölcsfélékre vagyok kíváncsi, így ettünk már licsit, kumkvatot, maracuját, avokádót, datolyaszilvát, lila fügét, és rendszeresen vásároljuk a mangót és a pomélót. Amikor az üzletben először megláttam a papayát, már nyúltam is érte, de a kíváncsiságomat legyűrte a borsos ára. Néhány nap elteltével leárazták, mert gondolom, ugyanebből a megfontolásból, mások sem kapkodtak utána. Teljesen zöld volt, valami átlátszó, ragacsos bevonat volt rajta, amit igyekeztem lesikálni róla. A YouTube-on utánanéztünk, hogyan is kell fogyasztani, és az ott elhangzottak miatt döntöttünk úgy, hogy várunk néhány napig, amíg elnyeri sárgás-zöldes színét. Miután ezt elérte, meghámoztam, és már a szaga (mert illatnak nem nevezném) eléggé eltántorított. Az első falat után azt mondtam, nekem ennyi elég, és meglepetésemre, a férjem is ugyanezen a véleményen volt. Ő adott neki még egy esélyt: csepegtetett rá citromlevet, és szórt rá némi cukrot is. De egy szelet után nem tiltakozott a felvetésem ellen, hogy én ezt bezzeg kidobom. Az állaga talán a keményebb húsú sárgadinnyére hasonlít, ám az íze eléggé megosztó. Édeskés, viszont az a szag, ami kíséri, egyenesen gyomorforgató. Nem tudom, ilyennek kell-e lennie, vagy esetleg tovább kellett volna érlelnünk, de szerintem az sem változtatott volna rajta.
Pixabay
A papaya tehát nagy csalódás volt számunkra, ellenben a tejbegrízből készült túrógombóccal! A túrógombóc persze nem számít újdonságnak, hiszen azt már évtizedek óta készítjük, kisebb-nagyobb sikerrel. Van, amikor túl kemény, máskor teljesen szétfő, rejtély, hogy miért nem sikerül mindig ugyanúgy, hiszen a recept szinte mindenütt megegyezik: túró, gríz, tojás, némi cukor, esetleg reszelt citromhéj kell hozzá. Néhány órányi pihentetés után begombócolni, majd forrásban lévő vízben addig főzni, amíg felúszik a víz felszínére. Vagy nem. Van, amikor teljesen szétmállik, máskor pedig kemény, mint a kő. Amikor jól sikerül, madarat lehet fogatni a szakácsnővel. Mivel minden túrógombócfőzés felér egy kockázatos játszmával, felhagytam vele. Pedig szeretem, különösen édes tejföllel meglocsolva. Ezért is próbáltam ki a tejbegrízes változatot, amely egyáltalán nem esik szét, sőt tojás sem kell bele, és főzni sem kell. Nem csalás, nem ámítás: fél óra alatt elkészül. Amíg az egyik főzőlapon a prézlit pirítjuk, a másikon fél liter tejet felforralunk öt deka cukorral (vagy más édesítővel, mézzel, agavéval), 1-2 tasak vaníliás cukorral, beleszórunk 20 deka grízt, és folyamatosan kevergetve, takaréklángon sűrűre főzzük. A tűzről levéve hozzáadunk fél kiló túrót, az valamennyire lehűti, majd a masszából vizes kézzel gombócokat formálunk, meghempergetjük az aranyszínű morzsában, és már tálalhatjuk is némi porcukor, édes tejföl vagy lekvár kíséretében!
Nálunk gyakori vendég, olyannyira, hogy a férjem mostanában látványosan kerüli a hűtőpultot a boltban, nehogy kísértésbe essek a túró láttán.
Nyitókép: Pixabay
