Pár évtizede még elképzelhetetlennek, vagy legalábbis utópisztikusnak tűnt a tudományos-fantasztikus irodalomban és filmekben megrajzolt jövőkép, miszerint a gépek egyszer életre kelve öntudatra ébrednek, robotok lepik el bolygónkat, és mesterséges intelligencia veszi át az emberi világ felett az irányítást. E történetekben hasonló volt a menetrend: az ember addig kísérletezett „teremtményével”, mígnem az fölé kerekedett, s a földi élet a gépek uralmává silányult, sok esetben fajunk kihalásának vízióját vetítve előre. Hogy eme alkotások ötletet adtak-e a tudósoknak, vagy csupán váteszi megnyilatkozások voltak, nehéz eldönteni, mindenesetre nem bizonyultak eléggé elrettentő példáknak, hiszen a tudományos kutatások és fejlesztések hatására napjainkra odáig jutottunk, hogy szinte mindenki otthonában számítógép található, a zsebünkben minikomputerként funkcionáló okostelefon lapul, mindenféle okoskütyüvel vettük magunkat körül, és a ChatGPT révén bármikor diskurzusba bonyolódhatunk a mesterséges intelligenciával (MI). Bár még tanuló fázisban van az MI, de egyre informáltabb, már az ingyenesen alkalmazható alapverziója is elképesztő sebességgel alkot szöveget, elemez, kommunikál. A szavahihetősége ugyan még jócskán megkérdőjelezhető, hiszen minden kérdésre feleletet generál, akkor is, ha nem ismeri a feltett kérdésre a választ. Esetenként így hajmeresztő dolgokat állít és kreál, amelyek fölülbírálásához szükség van az ember témabéli jártasságára, ám föltehetőleg közel már az idő, amikor minden tekintetben lepipál majd bennünket, s erre a pillanatra, attól tartok, nincs még megnyugtató forgatókönyvünk.
Az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolatának vizsgálata tehát nagyon aktuális, sokan és sokféleképpen próbálják elemezni a témát. A filmes megközelítések közül talán a legizgalmasabb a Peter Brown bestsellere alapján készült 2024-es adaptáció, A vad robot (The Wild Robot), amely világszerte rendkívül nagy népszerűségnek örvend. Az animációs alkotás sikere föltehetőleg nemcsak az izgalmas képi világának és kidolgozott, szórakoztató karaktereinek köszönhető, hanem merész témaválasztásának is. A történet főhőse ugyanis a Rozzum 7134 (röviden: Roz) névre „keresztelt” háztartási robot, aki (vagy amely?) egy baleset folytán egy lakatlan szigetre vetődik, amolyan háborítatlan Paradicsomba, ahol a helyi flórához és faunához kell igazodnia, hogy megbízatását, amelyre gyártói programozták, teljesíteni tudja. E feladat pedig nem más, mint a segítségnyújtás gesztusa. Mivel a Rozzum 7134-et ház körüli munkákra tervezték, hogy az emberek hétköznapi nehézségeit és feladatait segítsen megoldani, mindezen tudásának e civilizációtól messze eső szigeten semmi hasznát nem veszi, ezért a generatív MI-vel tanított robot észleli és értelmezi környezete jelzéseit, kiismeri az állatok viselkedését és kommunikációját, és saját akaratából felülírja a belé táplált programot, hogy jelen helyzetben is hasznos lehessen. Így válik egy elárvult vadlúdporonty gondozójává azaz „nevelőanyjává”, s lassacskán összeszokik (összebarátkozik?) a sziget állataival is, mígnem választás elé kényszerül, és fémdobozból érző lénnyé válik.
Chris Sanders filmje szomorkásan bájos tanmese a szeretet erejéről, az összetartozás és a barátság fogalmáról, a felelősségvállalásról, a gondoskodásról és a felnőtté válásról, ugyanakkor felhívja a figyelmünket a természet harmóniájának megóvására, és a feltétlen tiszteletre bolygónk minden élőlénye iránt. E történetben nem szerepelnek emberek, az általuk létrehozott robotok képviselik az emberi territóriumot, amely a paradicsomi sziget ellenpontja. Ám ez esetben nem az ember dönti el, hogy az általa létrehozott technológia milyen célokat szolgál, hanem a robot a természet hatására felülírja az eredeti programot, állatvilág és gép együttműködését segítve elő. Éppen ez az együttműködés a legnagyobb csavar a történetben, hiszen a film készítői az ember és természet viszonyrendszerébe beemelték a mesterséges intelligenciát is, amely a természet védelmére kel az emberi pusztítással szemben.
Meghökkentő, ugyanakkor logikus irány lehet ez a jövőnk vonatkozásában, hiszen az MI „beláthatja”, hogy természetes környezetünk legnagyobb rombolója és károsítója maga az ember, aki mindent próbál uralni, a természeti egyensúly mellőzésével. A vad robot „technooptimista” történetében ugyan az alkotók egy igazságos, inkluzivitáson alapuló világot ábrázolnak, amelyben a technológia elősegíti mindennek a fenntartását, azonban az is kiviláglik a háttérben, hogy az önálló, tudatos és szándékolt cselekvés képessége hamarosan nem kizárólag a fajunk privilégiuma lesz. Nem mindegy hát, hogy mit tanítunk meg a mesterséges intelligenciának, és az sem, hogy hogyan viselkedünk, hiszen a tanár szavai mellett a tetteivel is példát mutat, igazodási pontul szolgál diákjainak. Ráadásul hamarosan már abban sem lehetünk biztosak, hogy ki a tanár és ki a diák.
Nyitókép: Pixabay
