Évek óta beszélünk róla baráti körben, hogy Ákost kellene valakinek elhívnia ide a Délvidékre. Mi, zentaiak, azt gondoltuk, az lenne az igazi durranás, ha egyszer a mi városnapi ünnepségünkön adna koncertet. Elképzeltük, hogyan hömpölyögne az emberfolyam lefelé a Népkert irányába és hogyan töltené meg a tízezres tömeg a hídtól a pumpaház felé tartó töltésoldalt, mert abban mindannyian egyetértettünk, hogy az egy igazi hívószó lenne az itteni magyarságnak. Hát erre eddig nem került sor, viszont Ákos végre itt volt, a közeli Tóthfaluban, a csöppnyi településen, és a hívószóra tényleg közel tízezren válaszoltak.
Mi idejekorán érkeztünk, nem bíztuk a véletlenre a parkolást, sőt földesútról közelítettük meg a falut Bogaras irányából, így szinte a juhszélen álltunk meg, hogy aztán éjjel se legyen gond a hazaindulással. Aztán láttuk, hogy a faluban minden olajozottan működik.
Azt éreztük, az egész kis település egyként lélegzik, és mindenki azért dolgozik, hogy sehol se legyen fennakadás. Lehet, hogy ezt én csak kívülállóként láttam így, de valahogy az tükröződött az arcokról, hogy nagyon büszkék arra, hogy ők a vendéglátók. Enni, inni bőven volt mit, a kínálat tényleg gazdag volt, és ami igazán meglepett, az az, hogy tényleg rengeteg ember volt, mégsem éreztem úgy, hogy ne kapnék levegőt, hogy folytogatna a tömeg. Pedig az emberek csak jöttek és jöttek, szülők gyerekestől, fiatal társaságok, tíz-húsz fős csoportok, a középkorosztály és az idősebbek is kíváncsiak voltak Ákosra, akiről köztudott, hogy extra hang és fénytechnikával érkezik mindenhova, és kiváló hangulatot teremt.
A nemzeti összetartozás jegyében hívták őt meg Tóthfaluba, és ez az idegenből jött előadóművész valóban azt láthatta, hogy a neve hallatára egyhelyre gyűlik a délvidéki magyarságunk. Persze azért reméljük, vagyis tudjuk, hogy ennél jóval többen vagyunk, de ritka alkalom, hogy egyszerre ennyi vajdasági magyar ember legyen egy helyen.
Örültünk egymásnak, a sok-sok régen látott ismerősnek, ismeretlennek, és megfigyelve az autók rendszámtábláit, megelégedéssel nyugtáztuk, hogy Bácska és Bánát megannyi településéről érkeztek magyarok. Nem volt ott mindenki Ákos-rajongó, de néhány számát mindenki ismerte. Azt rögtön az elején leszögezte, hogy nem retró party lesz, hanem azt mutatja meg, hogy mi ma Ákos.
Azt azonban borítékolhattuk, hogy nem fog úgy hazamenni Tóthfaluból, hogy ne örvendeztetné meg a valamikori Bonanza Banzai-rajongókat legalább néhány szám erejéig, és így tett. Azokat a dalokat is élveztük, amelyeket nem ismertünk, azokra a számokra is a magasba lendült a kezünk, amelyeket először hallottunk. Magával ragadott bennünket a ritmus, a kiváló szöveg, a dalok üzenete, Ákos egyénisége, az, ahogyan a közönséggel kommunikált, az, ahogyan felpezsdítette a vérünket. Csak ámultunk és bámultunk a különleges fényhatásoktól, a hangzástól, ettől az egész varázslattól, és hálával telt meg a szívünk, azért is, hogy miután a kétórás koncertet követően visszatapsoltuk a színpadra, még vagy fél óra ráadással jutalmazta ujjongásunkat.
Jó olyan helyen lenni, ahol ennyien összejövünk és együtt szórakozunk mi, vajdasági magyarok. Érdeklődve várjuk a következő hasonló alkalmat.
