Mindannyiunk gyerekkorában voltak olyan „nemszeretem” ételek, amelyeket egy istenért se lehetett belénk diktálni, vagy ha zsarolással („kapsz egy rúd csokit, ha megeszed”), nemritkán drákói szigorral (akarom mondani, fakanál kíséretében) mégis sikerült, annak nemritkán öklendezés, ennek következtében még nagyobb utálat lett az eredménye. Számomra az első számú közellenség a spenót volt tükörtojással – bundás kenyérrel még valahogy kimártogattam a tányérom alján szétkenegetett zöld maszlagot –, ezt követte a pörkölt tea – szerencsére, miután egy alkalommal a belém kényszerített köhögés elleni nedű egy perc elmúltával a padlón landolt, lekerült a repertoárról –, a székely-, illetve a lucskos káposzta, a diós bármi, a sütőtök (például rétes formájában), a köménymagos rántott leves – ebben a köménymag a ludas! –, a hurka – érdekesmód a svartlival és az abált szalonnával szemben nem voltak ellenérzéseim –, valamint a nyúl-, a kecske- és a birkahús. Ez utóbbi triumvirátust felnőtt fejjel sem vagyok hajlandó elfogyasztani. A felsoroltakból ma már némileg enyhült a spenóttal szembeni idegenkedésem, a sült tököt püréként muffinba sütve megeszem, a dióval pedig mondhatni teljes az összhang, kivétel a dió-sárgabaracklekvár párosítás, tehát londoni szelettel ne várjanak vendégségbe. (Zserbóval lehet, ott a csokimáz valamelyest enyhít az összízen.)
A családban és a szűkebb baráti körben egyeseket a címben emlegetett kapros tökfőzelékkel – és úgy a kaporral egyáltalán –, a borsófőzelékkel, a friss és aszalt fügével, a mazsolával, a szilvalekvárral, a gombával, a lecsóval – na igen, ha jobban belegondolok... –, de: a sárgadinnyével, a csokoládéval, a szilvás gombóccal és a fagylalttal – te jó ég! – lehetett és lehet kikergetni a világból.
Számomra rejtély, hogy lehet nem szeretni ez utóbbi nyalánkságokat, de ugyanezt tőlem is megkérdezhetné – és meg is kérdezi – egy köménymag- vagy egy spenótrajongó. Mivel érdemben nem tudnék, és nem is tudok válaszolni kérdésére, utánanéztem, hogy miért szeretünk és utálunk egyes ételeket gyerekkorban, miért szeretünk meg később ételeket, de tény, hogy sokan felnőtt korban is válogatósok maradnak.
Mint kiderült, ételekkel kapcsolatos érzéseinket több tényező is irányítja. Édesszájúként születünk, és nem szeretjük azt, ami savanyú vagy keserű. Ennek evolúciós oka van: az édes ételek, mint például a gyümölcsök jó energia- és tápanyagforrások, ellenben a keserűek legtöbbször mérgezőek, ezért rögzült úgy, hogy azokat ne szeressük. Kedveljük a zsíros ételeket is, ez magas kalóriatartalmukkal magyarázható, velük elegendő energiát biztosítunk magunknak. Annak ellenére, hogy mindezek a velünk született tényezők valóban befolyásolják az ételválasztásunkat, a legtöbb preferenciánk tanult, és ez a tanulás már a születésünk előtt elkezdődik. Gondoljunk csak bele: a magzatvizet átitatják az anya étkezési szokásai, és a magzat ezt ki- és belélegezve megízleli. Egy kísérlet eredménye kimutatta, hogy amikor az anya sok répalevet ivott a terhesség alatt, később a gyereknek jobban ízlett a répás müzli.
Az ízlelés a születésünk utáni két évben finomodik, ez alatt az idő alatt szinte válogatás nélkül mindent megeszünk, ami a kis tálkában elénk kerül (no meg a partedlire). Ezt követően elkezdünk félni az újdonságoktól, így amit a magzatvízen keresztül, az anyatejjel vagy szilárd táplálékként eddig nem próbáltunk ki, az nagy valószínűséggel nem fog tetszeni – ezt grimaszolás révén a külvilág tudtára is adjuk.
Szerencsére erre is van megoldás: a lényeg, hogy valami ne legyen teljesen új. Ezért amit nem szeretünk, addig kell ismételten próbálgatnunk, amíg meg nem szeretjük. Ez úgy is működik, hogy összeillő ételeket összekeverünk: ha az egyiket szeretjük, idővel a másikat is fogjuk.
Tehát akárcsak az élet más területein, az új ételek és ízek kipróbálásának esetében is érvényes az elmélet, miszerint félünk az újdonságoktól, attól, amit nem ismerünk. Pedig az ostoba berögződéseink miatt rengeteg jó dolog marad ki az életünkből.
Nem zárkózom el sem az új ízek, sem a régiek elől, mert bizonyos dolgokra meg kell érni. Néha évekig ott van az orrunk előtt, úton-útfélen belebotlunk, kínálgatják nekünk, mi ismételten elutasítjuk, mert még a látványától is rosszul vagyunk. Aztán egy nap megvilágosodunk, megkóstoljuk, és teljesen máshogy gondolunk az addig „nemszeretem” eledelre.
Nemhiába mondják, hogy mindent a maga idejében. Az ember ízlése változik, ezért ízlik ma, ami régen nem. A szomszéd bácsi például fiatalon a vén tyúkokat szerette, 40 fölött meg a fiatal pipit. Hát, ízlése válogatja.
Hogy a felesége mit szól hozzá, nem érkeztem megkérdezni. De ha jó kuktája van...
