Akiben ott motoszkál az alkotási vágy, azt nem lehet visszafogni. Én sokáig azt gondoltam, azért nem tanultam meg varrni, mert nem tanítottak meg rá, pedig sokszor milyen jól jönne. Aztán később rájöttem, hogy azért nem tudok varrni, mert semmit sem tettem azért, hogy elsajátítsam ezt a tevékenységet. Nálunk a családban apukámat kivéve mindenki varrással kereste a kenyerét, a házukban varroda működött, ahol átlagban két gép zakatolt, én mégsem tudok még befűzni sem. Voltak tiszavirág életű fellángolásaim, és volt idő, amikor diribdarab rongyokon végigfutottam a géppel, de ennél tovább nem jutottam. Emlékszem, egyik nyári szünetben nagyon elszánt voltam, és bejelentettem otthon, hogy azon a nyáron megtanulok varrni. Senki nem vette komolyan, pláne én nem, és még azt is hozzátették, hogy nem lufi ez, hogy felfújjuk, és abba is maradt a vállalkozásom. Érett fejjel már tudom, hogy azért maradt abba, mert én nem akartam igazán, nem küzdöttem azért, hogy megtanuljam a varrást. Csak jó ötletnek tűnt, de tenni nem igazán akartam érte. A nagymamám pontosan látta, hogy ez nem az én világom, és nem is sokat vergődött velem. Aztán arra is rájöttem, hogy én egyáltalán nem vagyok az a kézműves, alkotó típus, vagyis nem csak a varrás áll tőlem távol, de minden más hasonló jellegű dolog is.
Ez mostanában sokszor eszembe jut, amikor a nagyobbik lányomat látom alkotni. Ő pl. kimondottan az a személy, aki folyton fabrikál valamit, és mindezt saját magától teszi, a saját igényére. Nem én utasítom, hogy varrjon kispárnát, készítsen ruhát, vagy eszkábáljon mindenféle műanyag dobozból bútort a Barbie babáknak. Ez belőle jön. Kerül-fordul a házban, és egyszer már csak azt látom, hogy a kezében az olló, nyúl a ragasztópisztolyért és készül valami. Vagy, ha anyukámnál vagyunk, leginkább a kis varrodájában köt ki, ahol már fordítja is ki a rongyos dobozt, keres turkál, aztán a gombok közt matat, tűbe fűz, és már készül is valami: tolltartó, kistáska. Volt, hogy arra értem haza a munkából, hogy egyik régebbi rövidujjú blúzának levágta az ujját, haspólóvá alakította, és mutatós baglyot festett rá filctollal, és ezt aztán előszeretettel viselte is. A múltkoriban azt kérdezte, hogy a régi ruháimat felszabhatja-e, mert varrni szeretne belőlük, mire azt válaszoltam, hogy nem. Azt is hozzáfűztem, hogy a varrás az nem lufi, hogy felfújják, de aztán eszembe jutott, hogy velem ellentétben ő meg fogja találni a varráshoz vezető utat, hiszen őt érdekli. Vagyis, ha a ruháimat nem is engedtem neki szétdarabolni, akad majd ott annyi rongy, ami alkotásra fogja sarkallni, hiszen őt ez nem fogja nyugton hagyni. És ez így van jól. Ez nála nem pillanatnyi fellángolás, egészen kicsi kora óta mindig az alkotás volt a kedvenc időtöltése. Ahogy megtanulta fogni az ollót, már vágott is, aztán korán megtanulta kezelni a tűt is, egy kicsit már a hímzésbe is belekóstolt, a múltkor anyukám horgolni tanította. Most kilencéves, és hol ebbe kap bele, hol abba, hol ezt próbálgatja, hol azt, ismerkedik a lehetőségekkel, és biztos vagyok benne, hogy valami kézműves dolognál fog kikötni, hiszen hajtja, mozgatja belülről valami.
