A kilencvenes években ellopták a pénztárcámat. Nem a buszon, ahogy manapság „szokás”, hanem a Futaki piacon, vásárlás közben kiemelték a zsebemből. Nem is a pénzt sajnáltam (kevés volt benne), hanem a Szeged feliratú pénztárcát és a benne lévő Garfield macskát ábrázoló matricát. Borzasztó rossz érzés volt, hogy most valaki más tartja a kezében az én féltve őrzött kincseimet.
Hasonlóan éreztem magam múlt szombaton, amikor feltörték a Facebook-fiókomat. A Facebook egymás után hat darab (!) e-mailt küldött: az elsőben tudatták velem, hogy egy új (számomra ismeretlen) e-mail-cím lett hozzáadva a fiókomhoz, a másodikban jelszó-visszaállító kódot küldtek, a harmadikban a tudomásomra hozták, hogy a jelszavam vissza lett állítva. Ezt követően befutott egy magyar nyelvű, amelyben azt kérdezték, én állítottam-e át a jelszavam, utána ismét két angol nyelvű érkezett, amelyben arról tájékoztattak, hogy el lett távolítva az egyik és a másik e-mail-címem (mindkettő a sajátom), végezetül a hatodikban küldtek egy biztonsági kódot, és mint akik jól végezték dolgukat, átjátszották a hackerek kezére a fiókomat. Az nem volt számukra gyanús, hogy Ausztráliából, Perth közeléből kérték a jelszó- és az e-mail-cím cseréjét (az eddigi Szerbia helyett). Természetesen mindegyik e-mail végén ott szerepel a Nem én voltam-link, amelyre adott esetben rá kell kattintani, amennyiben nem mi kértük ezeket a változtatásokat, ha pedig igen, akkor figyelmen kívül kell hagyni. De hát könyörgöm, mi van akkor, ha az ember nincs gépközelben, és nem nézi meg azonnal a beérkező e-maileket? És nem tud azonnal reagálni? (Mint ahogyan velem is történt.) Akkor úgy vannak vele, mivel nem válaszoltál, valószínűleg te kérted a változtatásokat. Közben meg a hacker vígan lecseréli az összes jelszót és e-mailt, és mire a fiók tulajdonosa reagálna, addigra már késő. Nem tudja megnyitni a fiókját, mert hiába kér új jelszót, az a lecserélt e-mail-címre érkezik. Tehát egy patthelyzet és ördögi kör alakul ki, a felhasználó pedig bepánikol – mert nem tudja elérni a fiókját, ezáltal elmenteni vagy kitörölni a rengeteg képet, adatot magáról, amelyekkel, ha illetéktelen kézbe kerülnek, vissza tudnak élni: az ő nevében küldözgetnek kéretlen leveleket, reklámokat, sőt olyan is előfordult, hogy pénzt kértek az illető ismerőseitől.
Illusztráció
Az utóbbi időben rengeteg ilyen hackertámadás éri a gyanútlan felhasználókat (egy tavalyi adat szerint naponta ezrek jelentik a Facebooknak, hogy valaki más fért hozzá a fiókjukhoz): hol a Facebook-, illetve az Instagram-fiókjukat törik fel, hol az e-mail-címüket, majd zsaroló levelet küldenek. Vagy azért kérnek pénzt, hogy visszaadják a kisajátított fiókot, vagy azért, hogy ne szivárogtassák ki az adataikat. (De más módon is pénzhez juthatnak a támadók: eladják ezeket, az évek óta a Facebook rendszerében valódi és megfelelően működő fiókokat a darkweben olyan embereknek, akik e mögé a makulátlan profil mögé bújva valótlanságokat, átveréseket terjesztenek, vagy bármilyen tevékenységre használják fel.) A kollégámnak elküldtek egy bankszámlaszámot, hogy arra utaljon egy bizonyos összeget, különben átírják az összes levelét. Ő azonban jól feltalálta magát: azt válaszolta, a rokona rendőrfőnök Szegeden, és már továbbította is neki a bankszámlaszámot. Többé nem jelentkeztek.
Tőlem nem kértek semmit, de tény, hogy én azonnal jeleztem a Facebooknak, feltörték a fiókomat. Első lépésként be kellett bizonyítanom, hogy én vagyok a fiók tulajdonosa. A több lehetőség közül az útlevélfényképes igazolást választottam, ahol a képem, a nevem és a születési dátumom is jól látható. Kétszer visszaüzentek, hogy a kép nem megfelelő (homályos), mire harmadszor is elküldtem – akkor már minden létező fényforrást bekapcsoltam. Erre nem érkezett válasz, sőt napokig semmi, akkor már úgy voltam vele, kész, örökre elbúcsúzhatok a 2009 óta használatban lévő profilomtól, a személyes és munkaügyi beszélgetésektől, a megosztásaimtól, a kedvenceimtől, a csoportjaimtól, a mentett cikkektől, receptektől..., és csináltam egy másik fiókot. Bejelöltem az összes ismerősömet, akik értetlenül álltak a dolog előtt, azt hitték, valaki új fiókot létesített az én képemmel! Féltek visszajelölni – ami érthető is. Mindenkinek írtam, megnyugtattam őket, ez valóban én vagyok. A bátrabbak elfogadták a jelölést, a kételkedők arra kértek, válaszoljak egy általuk feltett kérdésre. Az egyik volt osztálytársnőm például arra volt kíváncsi, emlékszem-e a középiskolai szerelmének a nevére! Szerencsére emlékeztem (ilyesmire bezzeg emlékszem, de arra, hogy tegnap mi volt ebédre, nem!), így örömmel visszajelölt, és utána még egy ideig leveleztünk is, megbeszéltük, hogy ennyi év után jó lenne személyesen is találkozni. Nem ő volt az egyetlen, akivel hosszú-hosszú idő után váltottunk néhány üzenetet, így, ha másra nem, erre jó volt ez a hackelés!
Néhány nap múlva érkezett egy e-mail a Fészbúktól, hogy elfogadták a képet, amit küldtem nekik, visszaadják a régi fiókomat. (Amúgy nem mindenki ilyen szerencsés, sokan nem kapják vissza.) Ehhez új jelszót kértek – küldtem is egy terjedelmeset. És végre-végre kinyithattam a már-már elveszettnek hitt fiókomat. Rögtön kitöröltem az időközben szerzett új „ismerősömet” – valójában hárman voltak, amolyan szép kacskaringós betűkkel volt kiírva a nevük, de ketten eltűntek maguktól, ezt az egyet pedig én „ismerőstelenítettem”!
Mindkét fiókomon tudattam az ismerőseimmel az örömhírt, és azt is, hogy úgy döntöttem, ezentúl az új profilomat használom, legyen ez egy újjászületés minden téren. És arra kértem őket, tanuljanak az én hibámból, kapcsolják be a kétlépcsős azonosítást a fiókjukra, hogy ne járjanak úgy, mint én. És igen, valóban én vagyok, a Horváth Zsuzsi, a bolondos cicás nő, aki időnként megoszt egy Rúzsfoltot is!
Nyitókép: Illusztráció
