Megállt az étterem ajtaja előtt. Olvasta az utcára kirakott étlapot: „B) Kakukkfű…”
– Bi-ka-fű? Bikafűleves? – betűzte csodálkozva. – De hát mi az a bikafűleves? Ilyenről még életemben nem hallottam… Na nem, én ilyen helyen nem eszem. Bikafűleves! Ki hallott már ilyet! Na nem! Az emberből hülyét akarnak csinálni úton-útfélen. Komolyan mondom, micsoda egy világ!
Fölháborodva, fejcsóválgatva ment tovább. Hangosan korgott a gyomra, de a városi forgatag zaja szerencsére elnyomta. Ebédidő volt már, és ő még csak reggelit sem evett. Azon tanakodott, mire is vágyna most leginkább.
– Na, hát bikafűlevesre ugyan nem! – kezdte rá ismét. – Micsoda emberek vannak! És biztosra veszem, hogy van, aki ezt beveszi! Megeszi! Fúj! Egyáltalán mi az? Még értelme sincs!
Éhsége azonban erősebb volt, mint a mérge, így aztán szépen lassan mindenféle finomság képe tolult az elméjébe. Friss saláták, natúr szelet húsokkal. Vagy éppen olaszos tészták. Vagy egy nagy tál csülkös bableves. Egyszer jó laktató ételekre vágyott, másszor pedig, immár teli hassal, valami könnyű, frissítő, vagy – ahogyan az újságokban olvasta – „lúgosító” zöldségekre.
– Vajon a bikafűleves zöldségből van? Vagy bikahúsból? – tért vissza újra a témára. Időközben már átkelt vagy öt zebrán, elhagyott egy-két metrómegállót, megduplázva a napi szmogadagját a belvárosi forgatagban. Ahogy így tanakodott magában, egyszer csak szembejött vele az egyik pályatársnője. Szürke és unalmas alak volt, Napsugár nem szívlelte. A nő szódásszifon-szemüvegén keresztül pislogott rá, és közben kérdezte:
– Sziaaa! Hogy vagy!?! Milyen rég nem láttalak már! – vigyorgott negédesen.
– Szia! Hát jól, jól, köszönöm szépen! És te?
– Hogy halad a Kosztolányi?? – húzta még szélesebbre vicsorát a pályatársnő.
Napsugár nem szerette, ha pletykaéhes alakokkal találkozott. Tudta, ezek csak azért állnak szóba vele, hogy kémkedjenek. Hogy aztán vigyék körbe a híreket arról, hogy ő lehetőleg nincs jól. Mit nincs jól, egyenesen szenved, mindjárt meghal, fél lábbal a sírban toporzékol, és… És mindezzel együtt persze a munkája is haldoklik. Kosztolányi életrajzát írja, ezért kapja a fizetését, és ez az alak most épp azt akarja belőle kicsiholni, hogy Napsugár befulladt, egy fia ötlete sincs már. Megvakult, és nem tud könyvtárazni sem, hogy adatokat gyűjtsön ahhoz a fránya életrajzhoz.
– Bikafűleves! – kiáltott rá hirtelen a szemüvegesre. – Na, ez milyen? – és most ő vicsorgott vissza ugyanolyan negédesen, ahogy az előbb a másik tette.
A szemüveges meghökkent.
– Mi a fene az a bikafűleves? – kérdezte zavarodottan.
– Hááát… ezt kérdezem én is! Mi az, hogy nem tudsz felelni rá?! Hát milyen kutató vagy te?!? – hányta a szemére az összes mérgét.
A pályatársnő megijedt.
– Talán már megzakkant… a sok munkában… – gondolta magában. – Jobb lesz innen eliszkolni, mielőtt még valami roham törne rá! Na, ha én ezt a klubban elmesélem! Mindenesetre most menekülőre fogom!
– Szóval igen, bikafűleves – folytatta aztán hangosan. – Hát, ezzel a kérdéskörrel speciel még nem foglalkoztam. Biztos az én hibám. Szóval, igazad van. Juj, de most látom, hogy elment az idő – villantotta ki ismét a fogsorát. – Annyira, de annyira szívesen beszélgetnék még veled, de hát tudod… tudod, nagyon sok dolgom van még, ugye… ugye, megérted, ha én most már megyek? Ugye? – bájvigyorgott, és hozzá még bandzsított is.
– Hát persze, szaladj csak! Tökéletesen megértem a problémát, velem is elő szokott fordulni – válaszolta Napsugár.
Időközben abbamaradt a gyomorkorgás, jöttek a szúrások. Üres hassal mindig ez a helyzet. Először korog, aztán szurkál. Hol innen, hol onnan.
– Egy török! Vagy egy kínai! – tért vissza ismét a nagy dilemmára Napsugár. – Melyik van közelebb? – tette föl magának a teljesen hétköznapi kérdést.– És ha visszamennék…? És megkóstolnám azt a bikafűlevest?!?
Az ötleten fölbátorodva sietni kezdett visszafelé. Csak úgy nyargalt végig az utcákon. Csizmájával végigtrappolt a hóbuckákon, belelépett a tócsákba, kerülgette a totyogó néniket, lökte félre a zsémbes vénembereket. A babakocsik mellett ügyesen elszlalomozott, a férfiak és a nők pedig egyszerűen csak kitértek útjából, észlelve nagy lendületét.
Elégedetten állt meg az étterem előtt. Elolvasta ismét a kifüggesztett étlapot. Meresztgette a szemét, de sehol sem találta a bikafűlevest.
– „Menük: A) Korhelyleves, B) Kakukkfűleves. A) Lasagne, B) Kacsacomb párolt káposztával, tört burgonyaágyon” – betűzgette. Nagyokat pislogott.
– Nincs is olyan, hogy bikafűleves… – szontyolodott el. Majdnem sírva fakadt. Tényleg nagyon elkeseredett. Pedig úgy akarta, hogy tudja. Hogy végre megkóstolhassa, és eldicsekedhessen vele a barátainak, hogy ő bizony már bikafűlevest is evett! Nagy szomorúan beballagott az étterembe, és megrendelte magának a B menüt.
(Megjelent lapunk Kilátó mellékletében)
