Az egyenes vonalú, hangjelölő-fonetikus írásnak és az arra alapuló, az ismereteket zárt formában rögzítő könyvnek mint médiumnak a preferálásával magyarázható Maurizio Ferraris érvelésében a webnek „a könyv degradált változata[ként], „egy őrült által írott könyv[ként]”, illetve „túlfűtött írást tartalmaz[ó]” „felrobbant könyv[ként]” való meghatározása. Egy további, szintén Ferraristól származó szöveghely pedig a világhálót – a weben egyre nagyobb számban fellelhető, igazságértéküket, hitelességüket tekintve gyakran megkérdőjelezhető adat, terebélyesedő ismeretanyag folytán – a „mindent és mindennek az ellenkezőjét tartalmazó”, Borges által leírt „bábeli könyvtárba való belépés eszközé[nek]” nevezi.
Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a világháló egyre kevésbé jegyezhető el és azonosítható a textuális univerzummal (feltéve, hogy azt nem a derridai értelemben vett elsődleges, avagy betű előtti írás megnyilvánulási módjaként, lenyomataként határozzuk meg). Miként Orlovszky Géza Túl a szövegen? című írásában a vizuális és audiovizuális, valamint multimediális tartalmaknak a weben megfigyelhető, szemmel látható előretörése, eszkalációja kapcsán fogalmaz: „Rövid, alig tízesztendős történelme során a web […] már nem a könyv, hanem sokkal inkább a képes magazinok, majd a televízió és a videokamera analógiájára fejlődött tovább. A csatolódó vizuális és hangobjektumokkal feldúsított hiperszöveget – folytatja gondolatmenetét Orlovszky – [pedig] inkább már hipermédiának szokás nevezni.” A web – habár főleg a verbális-textuális szekvenciák frekventált jelenléte (ha nem is hegemóniája) miatt nem határozható meg teljes mértékben Hans Magnus Enzensberger-i értelemben vett nullmédiumként – bizonyos szembetűnő jellegzetességeit és alakulástörténeti-fejlődési tendenciáit, például az audiovizuális, ám nem nyelvi jel(entés)eket mozgósító tartalmaknak a terjedését, népszerűsödését figyelembe véve, igenis magán viseli a nullmédium(ok) főbb jellemvonásait, illetve azok felé mozdul el. Az internet is gyakran van ugyanis „abban a helyzetben, hogy a nyelv terhét” – miként az Enzensberger által említett „vizuális technikák, [és] mindenekelőtt a televízó” – „valóban elvess[e] és mindent likvidálj[on], amit valaha programnak, [verbális vagy pedig verbalizálható] jelentésnek, »tartalomnak« neveztek.” Miközben pedig – mint a fentiekben láthattuk – Orlovszky koncepciójában a web a képes magazinok, majd pedig a televízió és nem a könyv mintájára fejlődött tovább, Enzensberger érvelése szerint a programokat, a fenti értelemben vett, (nyelvi) jelentéseket és tartalmakat nélkülöző nullmédium(ok)nak, s főleg a televíziónak a kialakulásában többek között a képes újság megjelenése számított mérföldkőnek. S vajon nem nullmédiumok Aldous Huxley Szép új világában a (feláldozott) magas művészet helyett működő tapik, vagyis a különböző érzékelési területeket egyaránt stimuláló televízió- és moziberendezések és az illatorgonák? Ezek ugyanis – miként az a regény szövegében olvasható – „Önmagukat jelentik; egy csomó kellemes érzéki élményt jelentenek a közönség számára.” A regénybeli (tapi)filmek „semmi egyébről nem szólnak”, mint az általuk, a mediális perfekcionizmus jegyében megteremtett illúzióról. Például arról, hogy – miként a szöveg fogalmaz – „az ember érzi, hogyan csókolóznak” a (tapi)filmben. Ez a médiumként funkcionáló tapi – Dieter Mersch „negatív” médiaelméletét idézve – „technikai illuzionizmusa”, ami valóban „a mágiára kezd hasonlítani.” A nyelv terhét, mindenféle programot, jelentést és tartalmat nélkülöző, mindezt valóban és (szinte) teljes mértékben elvető/likvidáló enzensbergeri nullmédiumokhoz hasonló módon Huxley Szép új világában a művészi alkotások, a tapiműsorok „gyakorlatilag semmiről sem szólnak, csupán puszta képzetek.” Neil Postman – az értékelése szerinti – elsősorban a szórakoztatáson alapuló 80-as évekbeli televíziós kultúra szempontjából éppen Huxley Szép új világát tartja autentikusnak, vagy legalábbis ő is a szóban forgó regény által megjelenített szórakoztatás formáit és módozatait vizionálja.
S miként Orlovszky rámutat: az internetnek a (csupán olvasható) szövegek mellett és azokon túl a multimediális tartalmakkal való bővülésével-gazdagodásával párhuzamosan zajlott a böngészőknek az az átalakulási folyamata is, amelynek eredményeként a kezdetben csupán szöveges dokumentumok megjelenítésére kallibrált felhasználói felületek fokozatosan elnyerték mai formájukat. A manapság használatban lévő operációs rendszerek, böngészők és különböző egyéb felhasználói szoftverek esetében pedig már nem csupán arról van szó, hogy a kulturális miliő főbb változásainak megfelelően – mintegy azokhoz idomulva – egyre gördülékenyebb módon teszik lehetővé a nem szöveges dokumentumokhoz való hozzáférést és a velük kapcsolatos műveletek elvégzését, hanem már maguk a kezelőfelületek is egyre több képi elemet, ikont tartalmaznak. (Nem véletlenül jegyzi meg Marc Prensky, hogy a digitális bennszülöttek a szövegekkel szemben a képeket és az ábrákat részesítik előnyben, azokat kedvelik.) Ilyképpen a kezelőfelületek, amellett, hogy az orientáció alapjául szolgálnak a különböző médiumformátumok hierarchiáját érintő s a számítógépes kultúra által is elősegített és abban szintén lecsapódó gyökeres átalakulási folyamatokban, szinte élő organizmusok módjára – evoluálódásuk során – formájukat, megjelenési módjukat tekintve is a megváltozott körülményekhez alkalmazkodtak. Küllemükkel a felhasználói készségeknek leginkább azokat az elemeit célozzák meg, illetve működ(tet)ésük során azokra az elemeire épülnek (rá), amelyeket a nagyobbára a képek (a látás) és részben a hangok (a hallás) által uralt kulturális viszonyrendszer is egyre-másra stimulál, ingerekkel lát el. Nem véletlen tehát az ikonoknak a kezelőfelületeken tapasztalható (el)burjánzása. Ez a technikai tárgyait, eszközeit és működtetésük profán szabályrendszerét függetleníti az írásbeliség absztrakt, az értelmező tagolás időigényes folyamatát szükségessé tevő kereteitől, és a látásnak az észlelés, a meglátás azonnaliságával, pillanatnyiságával kecsegtető dimenziójában helyezi el. Miként Vilém Flusser fogalmaz: „Az analfabéta környezethez hasonlóan ismét a képek jelentik a nyilvános közvetítőket, amelyek révén információhoz jutunk.” Az operációs rendszerek és a különböző felhasználói szoftverek kezelőfelületén például a nyomtatás funkciója a leggyakrabban egy tipikus nyomtatót ábrázoló kép, ikon által érhető el. Ilyképpen használata nem is teszi elengedhetetlenül szükségessé a funkcionális írásolvasás-tudást, de még a betűk ismeretét sem feltétlenül.
A különböző felhasználói szoftverek és a számítógépes/internetes kultúra egy jelentős, a befogadói bázis szempontjából mindenképpen meghatározó és mindinkább szélesedő-terebélyesedő szegmense egyre kifejezettebb mértékben a vizualitás irányában mozdul el, ami egyúttal az írásbeliségtől való, a kulturális és a hétköznapi gyakorlat szintjén egyaránt megnyilvánuló határozott eltávolodással jár együtt. Emiatt is érdemes – például a benne rejlő komparatív mozzanat hangsúlyozásával – árnyalni Aczél Petrának azt a megállapítását, amely a „hagyományos elektronikus média [például a televízió vagy a rádió] tartalmainak befogadásá[tól]” olyképpen különbözteti meg a főleg a számítógéphez és a világhálóhoz köthető/kötődő újmédia kommunikátumainak befogadási módjait, hogy ez utóbbiak esetében a befogadói kompetenciák előretöréséről, relevanciájáról értekezik. Miként fogalmaz: „A hagyományos elektronikus média tartalmainak befogadásához nincs szükségünk semmiféle »képesítésre«, látni és hallani optimális esetben természetszerűleg készek és képesek vagyunk.” Ezt követően pedig a szerző megállapítja, hogy „Az újmédia, vagyis a számítógéphez, internethez, közösségi médiához kötött befogadás ismét kompetenciákat kíván. A technológiai-informatikai nyelv ismeretét. A technikai kommunikáció […] kiábrándító, de kezelhető szabályait. Az új verbális kultúra jeleiben és protokolljában való jártasságot.” Ezek a szerző által említett és az újmédia tartalmainak befogadásához, esetenként pedig magának az újmédia különböző eszközeinek a kezeléséhez/használatához szükséges kompetenciák azonban igen gyakran szinte automatikusan és rövid idő alatt elsajátíthatók. Például az említett „technológiai-informatikai nyelv[nek]” ugyanis már a felszínes ismerete is elegendő ahhoz, hogy a (laikus) felhasználó hozzáférjen internetes tartalmakhoz, azokhoz aktív-produktív módon viszonyuljon, és élni tudjon az új (virtuális) közeg nyújtotta kommunikációs lehetőségekkel. „Az új verbális kultúra jeleiben és protokolljában való jártasság[…]” pedig már a használat során jelenik meg és fejlődik (tovább) annak megfelelően, hogy ez az új (számítógépes) kommunikációs kultúra nem a nyelv jelrendszerének dominanciájáról árulkodik, az abban való elmerülés pedig akár a nyelvi kultúrában való járatlanság ellenére vagy pedig amellett is elképzelhető. Részben ezzel magyarázható „a tudományos inkompetencia és a használati kompetencia közti aránytalanság[nak]” a Derrida által már 1996-ban jelzett roppant mértéke. Az Aczél Petra által említett „új verbális kultúra” a teljes heterogén, sokszínű és képlékeny kulturális miliőnek mindenképpen meghatározó, azonban csupán egyetlenegy szeletét alkotja. Mindebből kifolyólag a szóban forgó jártasságok alapjaiban különböznek például a hagyományos, vagyis a könyvkultúra által elvárt írás-olvasás készségétől, aminek a kialakítása, majd pedig fejlesztése sokkalta körülményesebb és időigényesebb feladat – legalábbis korunk vizuális és a számítógépes/internetes kultúra által uralt mediális viszonyrendszerében mindenképpen. Az újmédia tartalmaihoz való hozzáférés előfeltételeit jelentő jártasságoknak az elsajátítása azonban természetesen valóban nehezebb és időigényesebb, mint például a televízió vagy pedig a rádió esetében szükséges jártasságok interiorizálása (volt) – ugyanis ez utóbbiak esetében, habár valóban nem nélkülözhetetlen (szinte) „semmiféle »képesítés[…]«”, mindenképpen szükségesek minimális, nem vagy pedig csak ritkán verbális kompetenciák/jártasságok, az új, korszerű tévékészülékekről nem is beszélve. Az adott különbségek ennek megfelelően csupán fokozatbeliek és nem alapvetőek/radikálisak.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
