– Kérek még – mondta Zepp Rada.
Felemeltem a műanyag flakont, lecsavartam róla a kupakot, és teletöltöttem Rada poharát kiwiízű üdítőitallal. A frissítőt előzőleg italporból készítettem el. A port a palackba szórtam, vízzel hígítottam, végül felráztam a keveréket. Így lett kiwis ital egy tasak fehér porból. Rendkívül édes volt, a színe pedig zöld, mint a mosogatószer.
Azonnal felhajtotta az italt, nagyot böffentett, majd megszólalt:
– Kérek még.
Az üres pohár napfénnyel telt meg, ahogy felém nyújtotta, de hamar újra teletöltöttem zöld folyadékkal. Én nem ittam kiwis üdítőt, mert nem szerettem. Zepp Radával egyébként csak ültünk a tuskókon, és beszélgettünk.
– Csókolóztál már? – kérdezte tőlem ravasz mosollyal az arcán. Nem válaszoltam.
– Pedig jó – mondta. – Kicsit csiklandós, de jó. Olyan, mintha apró halacska ficánkolna a szádban. Mégis jó. És nem halízű.
– Egyszer majd kipróbálom – mondtam.
Zepp Rada kihúzta magát a fatuskón:
– Otthon találtam egy erotikus magazint. – Olyan hangnemben közölte ezt, mintha hőstettet hajtott volna végre. – A ruhásszekrény alatt – folytatta. – Nők vannak benne. Ha eljössz, megmutatom.
– Erotikus magazin? Az mi? – kérdeztem.
– Azt szavakkal elmondani nem lehet – titkolózott Rada. – Csak úgy van értelme, ha nézed.
– Kíváncsivá tettél – feleltem. – De most inkább hozom a puskát – mondtam, és már indultam is. Szoktunk mi időnként lövöldözni kicsit Zepp Radával, ha lehetőségünk nyílik rá.
– Na végre! – ujjongott Rada. Ő is felkelt, és izgalmában járkálni kezdett az udvarban, mintha máris cépontokat keresne.
Kinyitottam a műhelyajtót, és az egyik szerszámospolc tetejéről leemeltem a légpuskát. A lövedékek egy lapos, henger alakú, zöld dobozkában voltak az egyik fiók mélyén. Azokat is magamhoz vettem.
Odakinn Rada ezúttal magát szolgálta ki: megint üdítőt iszogatott. Még szerencse, hogy maga az italpor olcsó. Ihatott kedvére, amennyi csak belé fért. Amikor meglátta kezemben a puskát, mindjárt tűzbe jött.
– Lőhetek először? – kérdezte.
– Előbb én. Mégis az enyém – válaszoltam.
– Az apádé, Nikola Gagaré – javított ki Zepp Rada.
– Akkor is én lövök előbb – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Rada bosszankodva félreállt, ivott néhány kortyot. Kicsit úgy tett, mintha már nem is érdekelné a légpuska és a lövöldözés. Én azonban ismertem annyira Radát, hogy tudjam, csak megsértett büszkeségét leplezi hirtelen támadt, látszólagos közönyével.
Kinyitottam a zöld dobozkát, megtöltöttem a fegyvert. Felemeltem a fejem, szétnéztem. A szomszéd udvar nagy diófájának lombjában egy gerlét pillantottam meg. Tíz–tizenkét méter távolságban lehetett. Vállamhoz emeltem a puskatust, és hozzászorítottam. Felemeltem a csövet. Bal szememet becsuktam, a célzóba néztem. A ravaszra tettem a mutatóujjam. Aztán meghúztam. Megrebbentek a levelek a tölténytől. Eltaláltam. A gerle még megpróbált elrepülni, de néhány szárnycsapás után a földre hullt. Ott még vergődött, de hamar mozdulatlanná dermedt.
A lövés hangjára Zepp Rada is felkapta a fejét. – Ennek annyi – mondta. – Szép volt. – Közelebb lépett hozzám, a fegyver felé nyújtotta karját: – De most én jövök. – Átadtam neki a légpuskát, és egy töltényt pottyantottam a markába.
– Nézzük, te mit tudsz – csipkelődtem.
– A madarakat elijesztetted. Mégis, mire lőjek? – Gyorsan az asztalként használt alacsony, nagy tuskóra tette a poharát. Utána megtöltötte a légpuskát.
– Mit tudom én – feleltem. – Rám ne.
– Még kiérdemelheted – vágott vissza. Erre nem mondtam semmit. Hadd örüljön, hogy övé az utolsó szó. A gerlém úgyis önmagáért beszél, bármikor az orra alá dörgölhetem.
Zepp Rada ekkor észrevett egy macskát, a szomszéd macskáját, mely lassú mozdulatokkal osont a kerítésen. Egy szürke és világosbarna foltos macskát, mely azonban leginkább mégis fehér színű volt.
Rada egyet se szólt, felemelte a fegyvert, célzott, és azonnal lőtt. Eltalálta a macskát, az egyik hátsó combján érte a lövés. Az állat leesett a kerítésről, és visítva elmenekült a szomszéd kertjének bokrai, virágágyásai között.
– Azért ezt nem kellett volna, Rada – mondtam számonkérőn.
– Miért? Gerlét lehet, macskát nem?
– A gerle, az más – válaszoltam. – A macska a szomszédé, a gerle nem.
– Legalább eltaláltam – mondta. – Egy-egyre állunk.
– Akkor ezennel a versenynek vége – mondtam, és kivettem kezéből a puskát. Visszavittem a helyére a töltényekkel együtt.
– Átmegyek a gerléért – szóltam oda Radának, aki éppen fűcsomókat rugdosott.
Könnyedén megkapaszkodtam a dróthálós kerítésben. Lábamat átvetettem, felhúztam magam, és a másik oldalon lehuppantam a földre. A diófa alól fölszedtem a barnásszürke tollú gerlét. Áthajítottam a mi oldalunkra. Körívet írt le a levegőben, aztán tompán puffant a fűben.
– Mit csinálunk evvel? – kérdezte Zepp Rada.
– Te is tudod: elássuk.
Pontosan így is történt. Én ástam, Rada csak a lyukba dobta a halott madarat. A végén megtapostam a fekete földet. Megtöröltem a homlokomat, leültem a tuskóra, oda, ahol az előbb beszélgettünk. Megszomjaztam. Töltöttem magamnak az üdítőből, de az első kortyok után elment a kedvem az édes, zöld, kiwis löttytől. Valamiért mégis megittam.
– Én is kérek – mondta Rada, miután ő is leült.
– Te erre nem unsz rá? – kérdeztem.
– Úgy látszik, nem. Nekem finom.
– Tudsz te tölteni magadnak is – mondtam.
Zepp Rada iszogatott, én pedig némán néztem a fekete domborulatot a rózsabokrok mellett.
– Gerle volt, gerle nincs – motyogtam halkan.
– Tessék? Szóltál? – nézett rám Rada.
– Nem. Te csak igyál – mondtam neki. Egyszerűen nem volt kedvem magyarázkodni.
