Minden vadász, aki a szakma és a terület jövőjét a szívén viseli, minden idény elején – ha olyan helyzetben van, hogy befolyásolhatja a vadászatok menetét – felteszi önmagának a kérdést, mennyit is vehetnek ki az állományból, hogy jusson is, maradjon is.
Az egyesületek többsége ugyanis rendszeresen a nyár folyamán mesterségesen tenyésztett fácánt vásárol, és a természetes szaporulat pótlása végett kibocsát a területre. Ezáltal kellő mennyiségű és minőségű madarat biztosít a tagoknak és bérkilövő vadászoknak.
A mai körülmények közepette, amikor október derekára kultúrsivataggá változik a területek nagy része, a természetes szaporulat kiegészítése nélkül elképzelhetetlen a teljes idényre kiterjedő vadászat. A fácán zárt tartása és szaporítása, valamint a természetbe történő visszajuttatása terén ma már kipróbált és tökélyre emelt módszerek vannak. A nevelt fácáncsibékkel azonban leginkább a kibocsátásuk után kezdődnek a gondok, amikor az emberhez szokott félvad madarak kénytelenek saját erejükből megélni. Ilyenkor szedik belőlük a legnagyobb vámot a szőrmés és a tollas ragadozók. Ezek irtását viszont jelentősen gátolja az új vadászati szabályozás. Bár jómagam sosem voltam hódolója – még kevésbé pártolója – a kotorékozásnak, de be kell ismerni, hogy ez a vadászati mód kiváló eredményeket mutat fel a szőrmés ragadozók állományszabályozásában. A kotorékozás tiltása, a rókák szájon keresztül történő veszettség elleni oltásával együtt nagymértékben hozzájárult e ragadozó állományának növekedéséhez.
A tollas ragadozók esetében senki sem számolt a dolmányos varjú és szarka urbanizálódásával. Ugyanakkor a törvényhozó a vadászat szabályozásával – a mindenkire gyanakvó, bürokratikus, tiltó megoldást alkalmazva – szinte kizárta a vadászokat a területről abban az időszakban, amikor leginkább gyéríteni tudnák a szóban forgó ragadozókat.
Az élőhely változása, az intenzív mezőgazdaság következtében, úgyszintén indokolttá teszi a vadállomány megkímélését, akár természetes szaporulatról, akár tenyésztett fácánokról van szó. Terménybetakarítás után ugyanis a búvóhely és a megszokott tápláléka hiányában a vad odébbáll, és olyan helyet keres magának, ahol mindezt megtalálja.
Ha nem biztosítunk a vadnak kellő életfeltételeket, nem ültetünk vadvédő csendereseket, ha nem etetjük-itatjuk egész éven át, és ha nem elsőosztályú tenyészanyaggal pótoljuk az állományt... akkor nincs értelme a mesterségesen tenyésztett állomány kímélésére sem, hiszen el fog vándorolni. Átvált ahhoz a szomszédhoz, akinél megfelelő életfeltételekre talál. Éppen ezért számos egyesületben annyi fácánt szoktak kilőni, amennyit a nyár folyamán kiengedtek a területre. Ez is egy megoldás. De ki tudja a felburranó fácánkakasról minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy bokor tövében kelt-e ki, vagy a keltetőmasina fiókjából vették-e elő. A mértéktartás azért is indokolt, mert nem tudhatjuk, mit hoz a következő év.
Az élőhely feljavítása azt eredményezheti, hogy vásárolt fácánjainkon kívül a szomszéd madarai is átkívánkozzanak hozzánk. Az ilyen jellegű nagyszabású beavatkozásokhoz azonban sok pénz kell. Hogy sok pénzünk legyen, ahhoz sok fácánt kell(ene) eladni, ahhoz pedig sokat vásárolni. Az pedig ismét sok pénzbe kerül. És ha erre költjük, nem marad belőle az élőhely feljavítására. Ebből fakad az örökös kérdés: mire elkölteni azt, ami van?
