2024. május 5., vasárnap

Félúton (sem) az EU felé

Honi politikusaink, ha érdekük éppen úgy kívánja, előszeretettel hivatkoznak arra a kétségtelen tényre, hogy az egész Európában nálunk a legolcsóbb az élet. Ez alatt, természetesen, az élelmiszer, a tartós fogyasztási cikkek, a lakbérek és a közmű-szolgáltatások névleges árát értik. Különösen akkor veszik elő ezt az ütőkártyát, ha azt szeretnék megmagyarázni a balga népnek, hogy elkerülhetetlen az elektromos áram, a víz vagy a gáz árának emelése. Ilyen irányú törekvésük rendszerint meddő igyekezet, hiszen – hatalmuknál fogva – a kormány hatáskörébe tartozó árakkal csaknem azt tesznek, amit akarnak. A lakosság pedig, egyéb híján, tűri az újabb sarcokat.

Ezt az álláspontjukat nemrég egy nemzetközi felmérés is igazolta. Az egységes módszerrel kialakított adatokból ugyanis kiderült, hogy az élelmiszer csupán Macedóniában olcsóbb, az üzemanyagot pedig érdemesebb Bosznia-Hercegovinában vásárolni, mint a szerbiai töltőállomásokon.

Az általános életszínvonalat illetően az is kiderült, hogy Szerbia a környékbeli országok viszonylatában 69 százalékon áll, az Európai Unió átlagához képest viszont csupán a 45 százalékot éri el.

Félő azonban, hogy még ez sem teljesen mérvadó. Nem kétséges ugyanis, hogy az EU-ban a lakbérek és a közműdíjak jóval magasabbak, mint nálunk, de ennek ellenére is, például Németországban, egy négytagú család egyetlen átlagfizetésből tisztességesen megél. A lakbér és a rezsi ugyan elviszi a keresetnek csaknem a felét, de a másik feléből a háziasszony megvehet minden, a családnak szükséges élelmiszert. Sőt cigarettát és olykor a töményitalt is. Azért említjük a konyakot vagy a „schnapsot”, mert a sör arrafelé nem számít alkoholos italnak.

Az árak összehasonlíthatatlanságát tükrözi az a tény is, hogy a csencselőknek kifizetődő Németországból hozni a 40 dekás étcsokoládét és a szerbiai piacon 190 dinárért árusítani. Pedig ennek az édességnek van beszerzési ára, és az ügyeskedő is keres valamicskét rajta. A sertéshúsért 4,5-6 eurót kell „odakinn” fizetni, ami – névlegesen – több, mint a mi hentesüzleteinkben feltüntetett ár, de ha azt vesszük alapul, hogy a minimálbér bruttó 8,5 euró (nagyjából 6 eurónak felel meg nettóban kifejezve), nálunk pedig kereken 1(!) euró, akkor értelmetlenné válik minden összehasonlítás.

Ha az életszínvonalról beszélünk, azt sem szabadna szem elől téveszteni, hogy egy szerbiai átlagos család hány évenként mehet el nyaralni, vagy mennyit költ színházjegyre, esetleg vendéglői szolgáltatásra. Talán nem véletlen, hogy a valamikor pezsgő életű vidéki kisebb éttermek ma leginkább üresen kongnak, hiszen az emberek nem képesek megfizetni a vacsorát.

Az is irányadó lehet az életszínvonalunkat illetően, hogy gomba módra szaporodnak a használtruha-kereskedések. Ezek is tűrhetően megélnek, hiszen mindent viszonylag olcsón kínálnak. Ezeket a ruhadarabokat azonban valahol, nálunk tehetősebb országban, már régen kimustrálták, s bárkinek odaadják, csakhogy megszabaduljanak tőlük.

Az életszínvonallal kapcsolatosan ezer tételt sorolhatnánk, s kellene is sorolnunk, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha „nem felejtjük el” csatolni azt is, hogy itt és ott mennyit kell dolgozni értük.

Statisztikailag tehát félúton (sem) vagyunk az EU felé vezető úton.

És a valóságban?