Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik.
Csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.
(Szécsi Margit verse)
Gyógyíthatja-e a lélek a testet? Nem könnyű meghúzni a határt a misztikum és az ésszerűség között, amikor a lélek öngyógyító erejéről esik szó. Írásunkkal azt szeretnénk elérni, hogy ha van bizonyítható igazság lelki világunk gyógyítóképességében, az el ne vesszen, felhasználhassuk betegség esetén, ezzel is gondoskodva a gyógyítás sokszínűségéről. Így hasznosíthatjuk és mellérendelhetjük a klinikai orvoslás eszközeihez, de semmiképpen sem lehet mindezeknek a helyettesítője. Egyúttal szeretnénk segítséget nyújtani a kétségek között hányódó beteg embernek, hogy el ne süllyedjen a misztikum felderíthetetlen és sok esetben vészhelyzetbe sodró örvényében.
A bennünk szunnyadó orvos
A lélek szavunk számtalan asszociációt ébreszt bennünk: tudunk lelki békéről, betegségről, harmóniáról, válságról, van bizonyos vallási vetülete, ám ha a lélek gyógyító hatásáról van szó, felkapjuk a fejünket. Ma már senki sem akarja elvitatni azt, hogy az embernek van a testével szorosan együttműködő, érzelmeit meghatározó lelki világa, amely elválaszthatatlanul kötődik testi mivoltunk pillanatnyi állapotához. Eltűnőben van a testi lét évszázados fölénye a lelkiek felett. Azt is sejtjük, akár orvosi körökben is, hogy a lelki megnyilvánulás olyan belőlünk fakadó erő, amely segít egészségünk harmonikus fenntartásában, és minden bizonnyal valamiképpen hozzájárul a testi kór elleni küzdelemhez, a gyógyulási folyamat felgyorsulásához. Egész egyszerűen szólva azt szeretném olvasóinkkal megosztani, amit több évtizedes orvosi munkám alatt észleltem, a legújabb kutatások pedig felerősítették bennem azt a hitet, hogy létezik öngyógyító erő, él egy bennünk lakó orvos szinte kéznyújtásnyira, csupán tudni és akarni kell hasznosítani. Bár egy pillanatra sem tagadom meg magamban az intenzív terapeutát, aki gyakorta maximális gyógyszeradagokkal dolgozik a betegség leküzdésén, nem lenne erkölcsös véka alá rejteni a betegek világában évtizedek óta megtapasztalt és tudományosan is elismert bizonyosságot, azt, hogy érzéseink, gondolataink, egyszóval lelkivilágunk – akár jó, akár rossz irányba – észlelhetően és mérhetően befolyásolni tudja szervezetünk működését. Fékezheti a zavarokat, jelen van a kacagásunkban, tőle kapjuk jó perceink színét, ízét, panaszos sírásunk keservét és megannyi mást, amit a pillanatok, percek tartogatnak számunkra. Az említett érzelmek pedig bizonyítottan nem alárendelt mértékben, hanem hathatósan befolyásolják egészségi állapotunkat, gyógyulásunk menetét. A kérdés csak az: hol az igazolható határ a lelki erő aktiválásában, és hol az a végpont, ahol meg kell állnunk a gyógyítási folyamat ésszerűségének érdekében?
Lelkünk bölcsője A XX. század tudósai lelkivilágunk fészkeként az agyat jelölték meg. Mindaddig azonban nem sikerült elkülöníteni azt a csomópontot, amely az öntudat, a szellem, az emberi eszmeiség világának anyagi hordozója lenne, amíg be nem léptek az orvosi technika köreibe a legújabb és egyben legtökéletesebb betegvizsgáló eszközök, a PET (pozitron emissziós tomográf ) és a mágneses rezonancia (MR). Segítségükkel ma már fizikailag kimutatható egy eddig megfoghatatlan, de minden orvosban felsejlő vagy tudatosult gyógyító erőnek a létezése, amely eddig is élt, hatott, habár néven aligha merték nevezni a kutatók, s az orvosok is a homályos, a laikusoknak mit sem mondó placebohatás néven jegyezték. Az új vizsgálati eszközök kimutatják, hogy egyes területei az agynak különösen aktívakká válnak, ha olyan orvosságnak tartott készítményt kap a vizsgált személy, amely nem tartalmaz hatóanyagot. A PET megjelenésének köszönhetjük a komoly szemléletváltás idejének kezdetét, azt, hogy a tudományos világ egyre több figyelmet fordít a „placebohatásnak” nevezett jelenségre. A placebohatás pedig teljes mértékben kiegyenlíthető az érzelmi hatásokkal, legyenek azok külső tényezőkből vagy belső, lelki világunkból eredőek. Ez idáig úgy viselkedtünk vele a gyakorlatban, mint a szexualitással a viktoriánus korban: mindenki hallott, tudott róla, de rendes társaságban nem illet emlegetni. Ma már bizonyos: az érzéseink nyomot hagynak és képszerűen nyomon követhetők az agyunk rétegeiben.
A placebo (lat. tetszeni fogok), vagyis az emberi elme befolyása
Ma már ott tartunk, hogy a kutatók MRI-vizsgálatokkal azt keresik, hol fészkel a szerelem és az irigység az agyban. Egységes mintázat még nincs, de vitathatatlan: akár a hatóanyag nélküli, ún. placeboszerek, érzelmeink, a szerelem, a levertség, a kitörő örömérzet és más tipikusan emberi érzelem is követhető jeleket hagy és változásokat idéz elő agysejtjeinkben. Láthatóvá vált, amint endorfinok (a testünk termelte morfinszerű anyag) és dopaminok (boldogságérzetet keltő anyagok) tömörülnek és oszlanak az inger válaszaként más-más agygócokba, ami gyökeres szemléletváltást és újabb kutatások láncolatát indította el az orvosi tudományos körökben. Az agysejtjeink lelkiséget, tudatot teremtő világa testi reakciókkal válaszol a kívülről és belülről fakadó ingerekre, amelyek lehetnek pozitív és negatív hatással egészségünkre. Érdekes, hogy placebohatást hatóanyag nélküli gyógyszerrel az állatvilágban nem tudunk előidézni. Jelenleg úgy tűnik, hogy csupán emberi adottságról van szó. Távol álljon tőlem a gondolat, hogy az állatoknak nincs kimutatható lelkiviláguk! Minden bizonnyal van, csak olyan formában, amely még nem jutott figyelmünk, vizsgálataink gyújtópontjába.
Mint említettem, a közelmúltig a nyugati orvostudomány bizalmatlan volt az emberi lélek öngyógyító képességével szemben. Nem fogadta be abba a szentélybe, ahol a 300–400 kifejezetten hatékonynak elismert gyógyszerét őrizte, keményebben, mint lángpallosukkal az Édenkert bejáratának angyalai. A váratlan gyógyulást, ha nem a fenn jelzett gyógyszerek hatásának volt tulajdonítható, hajlandó volt azonnal a spirituális, természetfeletti világba taszítani. Ezt az elfogult nézetet csak táplálták azok a valóban látványos eredmények, amelyeket a modern orvostudomány a heveny és súlyos betegségek kezelésében az utóbbi időben felmutatott. Az intenzív terápia kétségtelenül az orvostudományok élére tört, akár a labdarúgás a sportok területén. Képes visszahozni halottaiból az embert, elbánik a legsúlyosabb tüdőgyulladással, mesterségesen vezérli a megbomlott ritmusú szív működését, gépeivel fönntartja hónapokig, sőt akár évekig is a légzést, mindaddig, amíg az alapbetegségre, amely a légzést leállította, végső csapást nem mér maximális adagban használt gyógyszereivel. Mondhatnánk, alapjában véve megváltoztatta a halálról alkotott elképzelésünket is; messze járunk azoktól az időktől, amikor a halottkém tükröt kotort elő a zsebéből, és a légzésről állapította meg a vég beálltát.
Selye már tudta
Valóban érthetetlen ez az orvosi körökben oly hosszan tartó bizalmatlanság lelkivilágunk pozitív hatásaival szemben, amikor a magyar-osztrák származású dr. Selye János már 1936-ban publikálta a folyamatos vagy fel nem oldott lelki feszültség, a stressz – ahogyan Selye elnevezte – káros hatását életfontosságú szerveinkre, a májra, gyomorra, szívre, mellékvesére, de egészében az emberi szervezetre nézve is. A káros hatás az agyból indul ki, ezt már Selye is kimondta. Ha van bizonyítottan elismert káros befolyása az agyból áradó érzéseknek, miért ne lehetne ellenkező jelű, testünkre nézve jutalmazó ráhatása is? Az is kérdés, miért mellőztük (sok esetben ma is mellőzzük) oly sokáig ezt a gyógyulást tápláló, segítő befolyást testi bajainkra? Talán azért, mert a bizonyító eljárások nem voltak eléggé meggyőzők, az említett képalkotó vizsgálati eszközök (PET, MR) hiányában.
Nem számítva az ókor nagy orvosainak megsejtéseit – amelyek mögött aligha volt világosan felismert tény, inkább tapasztalati rálátás –, a placebo a modern gyógyászati termékek kivizsgálásánál nem túl régen, mindössze öt évtizede játszik meghatározó szerepet. Azóta azonban töretlen a diadalmenete, a hatóanyag nélküli tabletta, azaz a placebo nélkülözhetetlen kelléke minden új gyógyszer kivizsgálásának, szerencsés esetben pedig az orvostudomány egyik legerősebb gyakorlati hatáselve lehetne. A modern orvostudomány ma így definiál: placebohatásról akkor beszélhetünk, amikor klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a legkülönbözőbb tünetek és panaszok javulnak hatóanyag nélküli szer vagy látszatbeavatkozás következtében. Gyakorlatilag áthidalja az évszázadokig uralkodó nézetet a test és a lélek közötti szigorúan elválasztott kettőségről, amelynek szülőatyja Descartes volt.
Placebohatások az életben és a gyakorlati medicinában
A placebohatás manapság nem csak a kísérleti laboratóriumok kivételezett vendége, egyre inkább szerepet kap a rendelőkben, sőt a kórházi betegszobákban is. Mi magunk is tehetünk házi körülmények között egy egyszerű kísérletet. Ha egy vendégünknek, aki csak koffeinmentes kávét iszik, elmondjuk, hogy véletlenül a rendes, koffeines kávét szolgáltuk fel, a vendégnek rövid idő múlva pulzusa felgyorsul és a vérnyomása emelkedik. Nemrég egy Gulag-tábor parancsnokának naplóját forgattam. Kemény, a felsőbb parancsot kíméletlenül teljesítő, gerinctelen ember írása ez. De van egy mondata, ami miatt hálás vagyok, hogy nem volt analfabéta. Leírja, hogy a hruscsovi időkben jött parancsnak eleget téve kihirdette: két hét múlva a tábor kapui kitárulnak, mindenki mehet, amerre tetszik. Eljött a közkegyelem ideje. Az új bejegyzés naplójába egy hét múlva történt. Egyebek mellett megdöbbenésének ad hangot, a közkegyelem kihirdetése óta ugyanis nem történt haláleset a táborban, holott azelőtt két-három elítéltet földeltek el naponta. Fogalma sem volt, miről van szó, de leírta, és ez a mondat elindíthat egy tüzetes tudományos kivizsgálást, amely közelebb hozza a placeboeffektust az emberiséghez. „Az élet él, és élni akar” – sejtette már Ady az Intés az őrzőkhöz c. versében 100 évvel ezelőtt. Mi, késői utódok ma érkeztünk el ahhoz, hogy rákérdezzünk: az élet addig él, ameddig akar? A nagy TBC-, pestis- és leprajárványok idején tevékenykedtek olyan emberek, akik vallási vagy humánus érzülettől hajtva kúrálták a nagybetegeket, el sem mozdulva a halálos kórban szenvedők közeléből, mégsem estek ágynak. Hirosimában ugyanazon a helyen tartózkodók közül egyesek sokkal enyhébb sugárfertőzést szenvedtek. Ezekről a példákról elgondolkozva csak arra gondolhatunk, hogy némelyek pszichés immunitása erősebb, ellenállóbb az objektíven létező káros anyagokkal szemben, és arról győznek meg bennünket, hogy a marxista beállítottságú – vagy enyhébb kifejezéssel élve: a ma is dívó materialista gyökerű – tudományos felfogással ellentétben a tudatnak, a szellemi működésnek fontos szerepe van a fizikai lét irányításában.
A lelki ráhatás fegyvertára
Nézzük most konkrétan, melyek azok az eszközök, amelyek a külső világunkból képesek megindítani szervezetünk védekezőrendszerét, erősíteni immunitását! Elsősorban ez az elvárás. A gyermek, ha megsérül, az anyai csóktól jobban érzi magát. A beteg ember elvárja orvosától, hogy gyógyítsa meg, s ebben fontos szerep jut nemcsak a doktornak, hanem környezetének és a gyógyszereknek is. Nem kell nagy pszichológiai tudás hozzá, mindannyian tisztában vagyunk vele, mit jelent az orvos személyisége elvárásunk folyamatában. A diploma azonos mivolta nem tesz minden orvost egyenértékűvé. Elvárjuk, hogy a velünk foglalkozó doktor legyen megértő, ránk figyelő, komoly, tekintélyes, ha lehet, az orvosi ranglétra csúcsáról, érezhetően tartsa kezébe a kivizsgálásunk és a terápia menetét. Ne legyen közömbös, hanem segítőkész, türelmes és jóindulatú! Mindenki ilyen orvosra vágyik, s ennek a belsőnkből fakadó vágynak igyekszik jogszerűen eleget tenni az állam – jelenleg eredménytelenül – a szabad orvosválasztás intézményével. A környezet szintén sokat számít. A szakrendelőben felírt gyógyszer többnyire hatásosabb az általános orvos tablettájánál. Dívik, teljesen tévesen, a fehértől eltérő orvosi ruházat, pedig a fehér köpeny világszerte elfogadott orvosi környezetet takar. Jobban hat a tabletta, ha az orvos adja, az ápolószemélyzet helyett. Jobban hat az injekció, bár fájdalmasabb a gyógyszer lenyelésénél. Aki ismeri Nagy Sándor világhódító macedón király históriáját, tudja, hogy lelki hajtóereje a delphoi és az egyiptomi jóslatokban volt.
Most nézzük, mit tehet maga a beteg az ún. öngyógyítás területén! Mivel serkentheti immunreakcióit a kór leküzdésében? Egyesek szerint a lényeg a pozitív gondolkodásban rejlik. Gyakorló orvosként azt válaszolom: ez így igaz, csak nehéz megvalósítani. Akit az élet megviselt lelkileg, ágynak döntött fizikailag, annak elengedhetetlenül szükséges egy valóságos, meglevő kapaszkodó a negatív gondolatok kiiktatásához. Ami sikerült Münchausen bárónak, mármint, hogy saját hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból, a való életben nem működik. Nem elég a puszta elhatározás, szükséges egy kapaszkodó, egy karfa, egy külső szilárd, megfogható pont, nevezzük akárhogyan, amivel eljutunk a betegségünktől való rettegés naponkénti legyőzéséhez. Kiiktatni kétségeinket nem lehet, de felülmúlni őket igen. Az egyik ilyen szilárd megsegítő pontról, az elvárásról már beszéltem. Ezenkívül csak egyetlen olyan reális kapaszkodót szeretnék említeni, amelyről tudományos bizonyítékaink vannak, hogy képes az immunrendszerünk blokádjának feloldására, hormonális élénkítésére és javítására: a motiváltságról. Egész egyszerűen szólva: valamit szeretnünk kell az életünkben, s ahhoz fanatikusan ragaszkodnunk szükséges. A motívum latinul „mozgatóerő”, amely kimozdít, egy cselekvésre, viselkedésre ösztönző belső tényező. Itt csap össze a megálmodott világ virtuális képe a valóság józanságával. Meggyőződésem, bár realista embernek tartom magam, hogy kellemetlen olyan életet élni, amelyben nem sugárzik az elképzelt, vágyva vágyott élet- vagy álomkép elérhető lehetősége. Nem hiszem, hogy lenne ember a földön motiváltság nélkül, még ha nem is tudatosult benne. Egy betegem ezt mondta: Nem számítana, hogy meg kell halnom, csak ne lennék olyan kíváncsi, mit hoz a holnap. Minden órában hallgatta a rádió híreit: nagyon egyszerű, de igen hatásos motíváció. Sok esetben magam is meggyőződtem róla, milyen sokat jelent egészségileg az idős ember számára a vágyódás és célkitűzés, hogy megérje unokája születését, konfirmálását/elsőáldozását, iskoláinak befejezését, házasságát, és sorolhatnánk tovább. Egy másik betegemet az éltette, hogy el tudott menni a fürdőszobáig, elemi szükségleteit egyedül elláthatta. Ez jelentette számára az elfogadható életmódot. Számtalan dolog motiválhat bennünket: az egymás iránt érzett szeretet, a madárfütty, a háziállat ragaszkodása, olvasás, írás, a rendíthetetlen istenhit, technikai csodaszerek vagy akár a nap azonos órájában felhangzó vonatzakatolás is. Fel kell fedni szunnyadó motívumunkat, és motiváltságunkat gondosan táplálni kell, ahogyan gondoskodunk egy szeretet virágról. Akkor válik lelkiségünk immunrendszerünk javára, akkor lesz működőképessé, ha kitartóan ragaszkodunk hozzá, és minden reggel csatasorba állítjuk a betegségünkkel szemben, hozzárendeljük az elvárásainkhoz, a gyógyszeres életvitelhez. Bár lelki, belső orvosunktól minden betegségre gyógyírt kapunk, egyes kórtüneteknél erősebb, másoknál gyengébb a hatás. Különösen kedvező a lelki támasz orvosi tudósítók szerint a gyomor és bélrendszer betegségeinél, a depressziós tüneteknél, a szív egyes ritmuszavarainál, derék-, fej- és hátfájásnál, de támaszként szolgál végzetes betegségek elviselésénél is, a fájdalom enyhítése révén. Azoknak pedig, akik képtelenek az önsegítő motívumok felfedésére, nagy segítséget nyújthatnak a speciálisan képzett pszichológusok, akik képesek autogén tréninggel és relaxációval immun- és idegrendszerük mozgósítására.
Azt, hogy a lelki gyógyítás működik, nem nevezném csodának. Az egyedi és egyedüli csoda az isteni szikrát magában őrző ember. A többi mind csak ennek a csodának a „megidézett terméke”.
