Telefonhívás. Egyik régi iskolatársam arra kér, szólnék már rá az okvetetlenkedő altatóorvosra, ne halogassa a sérvműtétét. Mi a gond? – kérdezem. – Magas a CPR – feleli –, 80 körüli. (A CRP a legmegbízhatóbb mutatója a szervezetben lappangó gyulladásos folyamatnak. A rendes érték 10 egységnyi. A magas érték akkor is jelzi a szervezetben lappangó gyulladásos folyamatot, amikor annak már vagy még fizikailag észlelhető jele nincs.) – Próbálom megmagyarázni, miért nem tehetem, miért adok igazat az ismeretlen kollégának. Haragos elutasítás a válasza. – Jól érzem magam – ismétli többször. Három hónapja vár a műtétre, a családdal nagy nehezen időt egyeztetett, majd újra és újra megismétli: „Nem vagyok beteg, állítsd le azt a fiatal titánt!”
Mielőtt tovább érvelnék, lecsapja a telefont. Egy haragossal több lett, ami fáj, amiként minden méltatlannak érzett gyűlölet fájdalmas. Nem hiszem, hogy írásommal visszaszerezhetem rokonszenvét. Soraimnak inkább az a célja, hogy megakadályozza az orvos és a beteg közötti, újabban annyira megingott bizalom további romlását. Ennek az évszázadok óta fennálló kölcsönös bizalomnak a megszűnése a különben is ingatag lábon álló szerbiai egészségügyet olyan kaotikus aknamezőre állítaná, hogy annak következményei beláthatatlanok, de végső szenvedő alanya mindenkor csakis a beteg ember lehet.
A fenti jelenet nem ritka, szinte mindennapos a kórházi gyakorlatban. Sajnos a műtétre utalt páciensek 25–50%-át kínozza valamely kísérő betegség, amely helyrehozható, enyhíthető. Sok esetben a beutaló kerületi orvos is javíthatna ezen a kínos statisztikai adaton az aktívabb hozzáállással. Az operációra beutalt beteg azonban nehezen érti meg, hogy az ő érdekében rendelték el a halasztást. Szorongatott helyzetében értetlenül áll a tények előtt, és kiutat keres, bármi módon. Ha hasonlattal szeretnék élni, sok esetben emlékeztet viselkedése arra az esetre, amikor gyöngén működő kézifékkel vagy hibás motorral ellátott kocsinkat mindenképpen át szeretnénk csúsztatni a technikai vizsgálaton, holott örülnünk kellene, hogy valaki felfedezi a rejtett problémát, mert a meghibásodás csak végzetes lehet reánk és a velünk, mellettünk közlekedőkre nézve.
Habár a műtéti előkészítés szakosítása jó néhány évtizede letisztázódott, már az 1970 években igazi csapatmunka lett, amelyben kardiológus, röntgenológus, urológus és sok más szakember vesz részt, s amelynek minden tagja vétójoggal élhet. A kórházon kívüli ember, sőt mondhatnám jó lelkiismerettel úgy is: sok kórházon kívül dolgozó orvos számára a műtéti előkészítés mibenléte ismeretlen fogalom. A csapatmunka irányítása az aneszteziológus feladata, ő az, aki tekintetbe véve a beteg állapotáról begyűjtött adatokat kézjegyével véglegesíti a műtét időpontját. A közfelfogás az aneszteziológust többnyire csak a műtéti fájdalommentesség szakorvosaként ismeri. Ez a felfogás nem takarja a teljes feladatkört: az aneszteziológus orvos feladata kiterjed a beteg műtéti előkészítésére, ami logikus, hiszen felelős a páciens kielégítő általános állapotának a szavatolásáért az operáció alatt. Magyarán szólva: az altatóorvosnak és csapattársainak meg kell találniuk azt a pillanatot, órát, napot, amikor a beteg általános egészségi állapota a legmegfelelőbb, védekezőképessége a tetőfokon van, életfontosságú szervei a legkönnyebben átvészelik a műtéti trauma nem kis kockázatát. Ez a feladat széles körű jártasságot igényel az emberi szervezetnek mint egésznek az ismeretében, ezért van az, hogy a közvetlen műtét utáni első 24 órájukat töltő pácienseket és a legsúlyosabb betegeket ellátó vezető szakember az intenzív osztályokon világszerte aneszteziológus. Sajnos a betegek egy része továbbra is meglepetéssel veszi tudomásul, ha az altatóorvos eltanácsolja – ami értelemszerűen eltiltást jelent – az előjegyzett műtéttől. Egy-egy ilyen eset nemcsak szóbeli ellenállást, hanem sokszor összeköttetések keresésének láncolatát is elindítja, ami a kórház igazgatóságától az intézményen kívüli „meghatározó személyek” beavatkozásáig terjed. Jó tudni azonban, hogy egy valamirevaló orvos sohasem fogja megváltoztatni véleményét a műtét időpontjáról, amikor a beteg személyes biztonsága a tét. Nem is lenne áldásos, ha beszűrődne az orvosi munka területére akár a politikum, akár a pénzvilág befolyása. A műtét elhalasztása minden alkalommal csak ideiglenes, az aneszteziológus a kórházi szakorvosok közreműködésével rendszerint azonnal tervet készít a gyógyító folyamat minél gyorsabb befejezésére, és figyelemmel kíséri a beteg felépülését. A páciens tehát nincs magára hagyva, ritkán küldik házi kezelésre, sürgősségi ellátásban részesül a kórházon belül optimális egészségi állapotának visszaállítási folyamatában. Akut műtét esetén ez gyors és biztos döntést, határozott munkát igényel, tervezett operáció esetén viszont meg kell találnunk a beteg, az aneszteziológus orvos és a műtős számára a leginkább optimális műtéti időpontot.
Ezzel a tájékoztató írásommal szeretnék hozzájárulni olyan félreértések elkerüléséhez, amelyeknek legártalmatlanabb következménye egy régi barátság felbomlása, de teszem ezt még inkább az előítéletek és rosszhiszemű mendemondák elkerülése érdekében, mert a szóbeszéd csak mérgezik az orvos és a betege közötti viszonyt.
