Azok közé tartozom, akik karácsony és újév idején számot vetnek az elmúlt év eseményeiről. Családapaként nincs panaszom, többször együtt volt a különben szétszórt család, esetenként gyermekzsibongásra ébredt az öreg ház, megelevenedett a néma udvar, s ilyenkor szivárványossá vált az egyszínű élet. De néhány megdöbbentő hír a beszivárgó kinti életből szorongással tölt el, úgy is mint orvost, úgy is mint embert, aki az élet tiszteletét rég magáévá tette, és nem tudja, nem is akarja azt levetkőzni, bármit is diktál, kényszerít ránk az újszerű „etikus életmód” torz változata.
Konzervatív nézettel vallom: nem értjük meg a karácsony üzenetét, ha egy percig is toleráljuk az erőszak, a másság iránti gyűlölet tolakodóan és brutálisan beáramló hamis hangulatát. Akár a biblia, akár az evolúciós tan szerint szemléljük, nehéz volt az emberré válás folyamata. Sokszor úgy tűnik, nem csak meg-megbicsaklott, nem is sikerült, legalábbis nem abban az értelemben, hogy megérdemelje a nagybetűs Ember a jellemzőit, az Emberét, aki tiszteli a saját és mások életét, szenvedni tud, ha társa szenved, és szeretni tud önzetlenül. Túl hamar, már Ábel és Káin idejében átadta magát a teremtés koronája a viszálykodásnak, az irigységnek, a másság el nem fogadásának, s ezen vajmi keveset javított a pogányságból kereszténnyé formálódás, a nagy elmék, Goethe, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Albert Schweizer és mások hagyatéka. Az emberi kisszerűség, az egymással, sőt sokszor saját magunkkal való gyűlölködés mindent túlélt: a mózesi tízparancsolatot, a reneszánsz fényét és a humanisták érvelését.
Terjed a „kegyes halál” eszmeköre
Elképedve olvasom például, hogy a holland állam engedélyezi, törvénybe iktatja az eutanáziát a kiskorúakkal szemben. Ilyen-olyan – ember által kitalált – feltételekkel bár, de jól tudjuk, amit a racionális töltetű, érzelemhiányos emberi ész szabályoz, át lehet törni, vargabetűvel könnyedén megkerülhető. Ráadásul – írják – érvényes lesz hamarosan a kezdődő elmebajban szenvedők számára is az eutanázia. Ennek előfeltétele, hogy még „egészséges tudattal” írjon egy kérvényt éppen úgy, ahogy a szervdonorok szokták. A depresszióval küzdők is besorakozhatnak a listára. A mozgalom vezére (a nevét sem érdemes leírni) emberi alapjognak tekintve kiterjesztené az aktív eutanáziát az egészséges emberre is. Anyaországunkban, Magyarországon már gyökeret eresztett a gondolat, népi kezdeményezés indult az 50 000 aláírás megszervezésére, amely szavatolná a parlamenti vitaindítást. Úgy tűnik, a mi nemzedékünk képtelen ellenállni az emberi élet akár vallási, akár világi értelmezésének. Szabadon rendelkezünk testünkkel, mondják az új erkölcsgyártók, szóba sem jöhet az a vallási értelmezés, hogy Istentől kölcsönzött a testi létünk, amelyet kötelességünk karbantartani. De a világi értelmezés is csorbult, az ember szerepe a Földön ma már nem életfogytiglani, hanem egy hármas bizottság korlátozásán múlik, mikor záruljon le hatásköre. A mózesi kőtábla is kibővíttetett. Ne ölj, kivéve, ha…és se vége, se hossza a kivételeknek, amelyek a mindennapi gyászos öldöklést világunkban törvényesítik, sőt szentesítik. Svájc, Hollandia, Belgium, ahol ez a történet játszódik, területileg kis része ugyan Európának, de hangjuk messze hallik, félek, sokszorosan túlharsogja a sok ezer éves 5. isteni parancsolatot. Törvényben rögzítenék, a kórház orvosainak kötelező elvállalni a hóhérmunkát. Az orvosok túlnyomó többsége hiába érvel a medicina sokoldalú lehetőségével, rámutatva a modern fájdalomcsillapító kezelések teljes értékű hatására, amely mellett a beteg emberi kontaktus fenntartására is képes hozzátartozóival, barátaival akár a végső leheletéig is. Az orvosi érvelést túlharsogja az újkori törvényhozók hangja. Az orvosi érvekre részletesen rávilágít Az élet végén című, 2011. XII. 7-én a Gyógykalauzban megjelent írásom.
Induljunk el a fény felé!
Bár az egészségügyi törvény szavatolja a betegnek, hogy haldoklás közben minden segítséget megkapjon, a válságban levő egészségügyi ellátórendszerben ehhez nincs meg sem a szükséges szakszemélyzet, sem a finanszírozás – szól az ellenérvük az eutanázia követelőinek. Se pénz, se idő az egy beteggel való hosszadalmas foglalkozásra. Az utilitarista (haszonelvű) elmélet azonban, amelyből kicsírázott az eutanázia, nem tulajdonít semminemű értéket egy olyan életnek, amelyből már haszon alig vagy egyáltalán nem származik. Pedig ami a pénzt illeti, aligha haladná meg a befektetés néhány szupergyors repülőgépre kiadott összeget.
A történelem tud sok embertelen eseményről, amikor felülkerekedett az utilitarista haszonelv némely társadalmi közösségben, hogy a munkára képtelen, súlyosan beteg emberre kár az időt pazarolni. A Taigetosz a beteg
gyermekekre vonatkozott, de a régi utazók találtak történeteket az eszkimóknál, és néhány civilizációtól elzárt őserdei törzsnél is tudnunk még hasonló kegyetlen, humánusnak korántsem nevezhető történésről. Magam viszont számtalanszor meggyőződtem arról, hogy az intenzív terápiás páciensek, akik betegségük legválságosabb fázisában az öngyilkosságot mérlegelték, amikor kellő fájdalomcsillapító gondozást kaptak, újra értelmét találtak az életnek, lett légyen az akármilyen rövid. Mert mi is létünkben a rövid? Az egy perc, az egy óra vagy a néhány nap? Sokan vallották, hogy egy nap, egy hét alatt többet és okosabban éltek, többet tettek, mint az elmúlt tíz évben. Az emberölés a mai technikai fejlettség szintjén könnyed munka, kalasnyikovval, kórházi injekcióval egyaránt. A kalasnyikovot bitorlókról nincs mit mondanom. Ám sajnos jól tudom, a mai orvostudományi ismereteink mellett nem egyértelmű a megítélése annak, hogy a súlyos betegségben szenvedő ember haláltusája valóban hamarosan bekövetkezik-e, mikorra várható, s időközben nem tűnik-e fel egy életmentő gyógyszer. Ha mégis bekövetkezik, hosszadalmas lesz, vagy felmentve az orvost a hóhérmunkától álmában éri a halál a beteget.
Az ember, amikor visszanéz az elmúlt időbe, tájékozódni akar a jövőről, merre induljon el az új év szövevényes ösvényein. A jövő ma is kínálja nekünk azt a három dolgot, ami nélkül zsákutca vár ránk: az Utat, az Igazságot és az Életet. A jézusi intelmet. Ezen az úton a mózesi kőtábla ma is csorbítatlanul fénylik, hívogat. Induljunk el a fény felé!
