Teára kaptam meghívást a Magyar Szó Gyógykalauz kisújságának egyik olvasójától. Ömlött a panasz belőle, akár tavaszi áradáskor a hegyekről olvadó hó. Van, amikor az ember – gondolja magát bármily tapasztaltnak – szó nélkül marad, akár a bibliai Bálám szamara, s ez felér egy vereséggel. Panaszai inkább elképesztettek, mint megleptek, még azzal a tudattal is, hogy két éve egészségügyünk az utolsó helyen áll az európai felmérések szerint. Ha mi ezt nem ismernénk be, mit sem változtatna a tényeken. Ismerősöm alapjában Parkinson-betegségben szenved, de jelenleg 12 fajta gyógyszert szed – mondja. Úgy érzi mégis, az egészsége napról napra romlik. „Egyre inkább a fájdalmak, szenvedések embere vagyok” – vallja magáról. A régi panaszokhoz újabb és újabb kellemetlen tünetek csatlakoznak. Eleinte torznak éreztem meséjét, később azonban őszintesége meggyőzött igazáról. Amit elmondott, az a mai szakokra szabdalt orvoslás helyzetét tükrözi. Egy Ady-vers járt az eszembe, amíg történetét előadta. „Minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban..”
Gyermekoromban elvitathatatlan tekintélynek számítottak szülőfalumban, Bácsfeketehegyen az olyan orvos, mint Harthmann, Dujmovics. Pályakezdő koromban Csantavéren igazi családi orvosnak ismertem meg Bikár, Dvorácsko és Dér doktort, akik 40 évig falujukban praktizáltak, és hatalmuk – ez talán rossz szó a medicinában –, tekintélyük volt, amikor utasítást adtak a betegnek, melyik gyógyszer és milyen életmód a követendő. Igazi családorvosok voltak. Helyrerakták és gipszelték a törött csontot. Röntgent tudtak olvasni, gyermekszülést vezettek le, tályogokat nyitottak, sebeket varrtak, és ami talán legfontosabb, keresztnevükön szólították betegeiket. A családok génismerete segítette őket munkájukban. Ők elmentek, és a társadalom nem tudta vagy nem akarta követni példájukat. A mai körzeti orvosoknak semmi sem adatott meg az előbbiek tekintélyéből. Ne értsenek félre, nem a mai körzetinek nevezett fiatal orvosok a hibásak. Tudnak, tudnának, ha alkalmuk lenne tenni, cselekedni. A rendszer az, amely őszintén szólva gúnyt űz a munkájukból: vényfelírásra, beutalók, táppénz- és más nyomtatványok töltögetésére kényszerítik őket a betegenként 10 percre korlátozott idejükben. A saját elgondolásukból felírható, a pozitív listán szereplő gyógyszerek csupán jelentéktelen részét ajánlhatják a betegnek, abból is az idejétmúltakat, az orvosi világban már 50 évvel ezelőtt sem túlságosan becsülteket. Akkor – kérdezném tisztelettel – hogyan és milyen elgondolásból akar a társadalom házi vagy családi orvost faragni belőlük? Lenézett, keserű, másolómunkára fogott emberek a mai körzeti orvosok, akiknek az az elégtétel sem adatik meg, amely éltette a bibliát másoló szerzeteseket: a kegyelet útja. Mindebből mi következik? Amit a teázó beteg elmondott. Akármelyik bajjal utalták is be a kórházba, minden szakorvos újabb gyógyszert írt fel, amit a háziorvos kénytelen-kelletlen, talán sejtve, mit követ el betege ellen, átmásolt a receptblokkra. A páciens testrészeknek, szerveknek s – ami még fájdalmasabb – érzéseknek, a lelkiségnek szétszórt darabjaivá alacsonyodott. Az egész ember jelenléte majdhogynem szükségtelen, sőt akadály mostanság, a „hibás szervek” vizsgálatainál és még inkább: a kezelésükben.
A mellékhatások összegződnek
Van egy örök érvényű igazság a gyógyszertudományban: aminek hatása van, annak mellékhatása is akad. Ez minden hatóanyagra igaz, eredetétől függetlenül (természetes vagy szintetikus), így ha egy vegyületről azt állítják, hogy garantáltan nincs mellékhatása, akkor nyugodtak lehetünk, hogy hatása sem lesz. A másodlagos igazság pedig a következmény, a keserű sorsok előidőzője: a mellékhatások összegeződnek, keresztben hatnak, újakat generálnak, s elfojtják a kívánt hatást. A 60 év feletti betegek 65%-át gyógyszermellékhatás miatt kezelik a kórházak – szól a hivatalos kimutatás. Tudja ezt az orvos, úgy sejtem, tudja a gyógyszerész is, de könyörgök, hol van olyan ember, akinek a kezében összefutnak a szálak, aki egész emberként tekint a betegre, és meg tudná törni ezt az ördögi kört? A körzeti orvosomtól tudom: a 60 év feletti betegeknek manapság átlagosan 5-7 fajta gyógyszert írnak fel. Attól tart – mentegetőzik –, elveszti a beteg bizalmát, fenyegetésnek teszi ki magát, ha csak egyet át nem másol a receptre, mert rangja alig van az orvosi hierarchiában. Az elképzelt mentőövet, amibe kapaszkodtak a törvényhozók, az általános orvosi szakosítást, az utóbbi évek jogalkotása jócskán lekezeli.
Már rég elfogyasztottuk a teát, de én tehetetlenül hallgattam, nem volt érdemleges válaszom. Végül mégis megkérdeztem: „Mit kívánsz tőlem?” „Semmit – felelte –, csak egy dolgot. Te sok orvost ismersz a városban, ajánlj nekem egyet, aki úgy néz rám és úgy gyógyít, mintha ember, egész ember lennék!” Negyven év orvosi munka után nem volt válaszom ennek az embernek. Az orvos számára felér egy vereséggel, ha nincs felelete betegének kérésére. Ez a némaság, bármilyen fájdalmas is, néha jól jön: ráébreszt gyarlóságunkra. Kérdés csak egy marad: gyarlóságunk felismerése javíthat-e a körülöttünk makacsul tovább élő korlátoltságon? Lesz-e a közeljövőben mestere a szakokra szabdalt orvoslásnak, olyan valaki, aki egyként látná vigasztalanul felaprózott testünket, lelkünket?
Epilógus
Végül az egyik tanítványommal való véletlen találkozás oldotta fel tehetetlenségérzetemet. Elmondta, klinikai farmakológiát végzet, olyan szakot, amelynek feladata eligazítást adni a betegeknek a 200 000 ismert gyógyszer labirintusában. Nyugat-Európa kórházainak már 90%-a alkalmazza a gyógyszertannak ezt a specialistáját, s ez nem csupán a betegnek, a kórháznak, az egészségügyi biztosítóknak is jó. Bár világszerte 1971 óta jelen vannak, nálunk fehér hollónak számít ez a szakma. A történet epilógusa kivételesen kedvező: a tanítványomhoz irányított beteg 12 gyógyszere közül a klinikai farmakológus tízet eltanácsolt, s az illető ma jól érzi magát. Mégsem vagyok nyugodt: ahol a kivétel, nem pedig a szabály szüli a jó példát, ott valami nagyon nincs rendben.
